Gondolom, ők akarták így. Az éjszaka az ő természetes terepük: nappal, szabályos estehétkor, idegenül ténferegnének a fényben. Ahogy telik az idő, úgy fél kettő körül viszont már tudhatják, az éjszaka megformálta számukra közönségüket. A félálmos publikum éberségére van szükségük, a nappali népség csak csodálkozna rajtuk.
Peró álmaiban járunk. Mindig, újra és újra visszatérnek a régi, nyomasztó képek. A sötétből alakok formálódak, aztán visszaolvadnak bele, hangok fúrják kereszül magukat a csenden, más hangokkal keverednek, és elnémulnak. Talán csak egy ébredés előtti pillanat az egész. Az a pillanat, amikor egyetlen pontba, egyetlen másodpercbe sűrüsödik össze mindaz, ami az éjszaka történt. A reménytelen visszamenekülés pillanata ez, ilyenkor már biztosan nincs menekvés. Nincs menekülés az elrontott, embertelen felnőttvilág nappala elől.
A felnőttek tehetnek mindenről. Ők háborúznak, ők gyűlölködnek, ők építenek koncentrációs tábort és gyárakat. Ez pedig egy kisgyerek álma. Egy ijedt, csodálkozó, naiv és dühös gyereké.