A színház nagy. A színház hatalmas. Sorsokat változtat meg. Pompás. Merthogy a nagypofájú szőke srác egyedül érkezett a zsinagógába, láttam. Véletlenül ült csak le a mélyen dekoltált ijedt kis feketeség mellé. De öt perc múlva már súgott valamit a fülébe.

 A mélyen dekoltált megijedt kicsit, de próbált jó képet vágni. A nagypofájú tovább magyarázott. A mélyen dekoltált igyekezett úgy tenni, mintha a másik oldalán ülő barátnőjével volna sürgős vihognivalója. A nagypofájú már gesztikulált is. A lány félrehúzódott és várt. A fiú is várt, tudta, hosszú még az előadás, az idő neki dolgozik. Kényelmesen hátradőlt, húzott egy nagyot a söréből, mert az jól áll neki.
Aztán megint súgott valamit. A lány biccentett kettőt, és megigazította szép hosszú haját. Közben a színpadon meghalt valaki, a nagypofájú pedig, mintegy véletlenül, a lány székének támlájára tette a kezét.
A színpadon az Atlantis Színház éppen arról próbálta meggyőzni a publikumot, hogy élet és halál egyforma: mindkettő annyiféle, ahány ember, de mindenképpen nagyon szomorú. A lány mosolygott, és csak hagyta, hagyta, hogy a nagypofájú beszéljen neki
Együtt mentek el. A gyerekeiket remélem az Atlantisz halottairól fogják elnevezni.