Kétféle tanácsot szoktak adni a gondolkozással kapcsolatban. Van aki azt mondja, hogy ne csinálj úgy valamit, hogy nem tudod, miért csinálod. Mások viszont azt mondják, hogy nem szabad soha belegondolni abba, hogy mit miért csinálsz, mert az lebénít. Hát most már mindegy, kinek van igaza, mert már eszembe jutott a kérdés: miért csinál az ember fesztiválújságot, mikor annyi minden mást is csinálhatna. Mi visz rá, arra, hogy behúzódjak a MASZK-iroda lakáslétéből örökölt ablaktalan fürdőszobájába, (de tényleg oda) és asztallal, székkel, táblával meg ami kell szerkesztőséget csináljak belőle, ahol minden van, csak levegőt nem lehet kapni. Mint valami félresikerült Marat ülsz a fürdőkádban és nem kiáltványt, de fesztiválújságot fogalmazol. A kérdés viszont ugyanaz mint a viszketeg franciának: kinek és miért?
Olyan ez a fesztiválújságkészítés, mint amikor a mesék némelyikében tendert írnak ki a királylányra és mindenféle teljesíthetetlen feladatok kiszabásával igyekszenek megszórni a kérők mezőnyét. Reggel vessél, délben arassál, este őrölj és másnap reggelre tedd a frissen sült cipót a finnyás öreg király asztalára. Hát miért futna neki valaki ennek a lehetetlen feladatnak? Pláne, hogy tavaly csak úgy örömből ődöngtem végig a Thealtert, itt a fürdőszobában végig azon fog járni az eszem, hogy mekkora buli lehet a JATE-klubban. (Tavaly tánc közben annyira ráléptek a nagylábujjamra, hogy az egész körmöm fekete lett. Na ez a Lajkó Félix. Meg egy érdekes kísérlet is, a fele még mindig fekete, tehát egy év alatt a köröm a nagylábujjamon 1,2 cm-t nőtt. Megmértem vonalzóval. Vajon a kezén miért nő gyorsabban a köröm az embernek, mint a lábán?) Sőt nem is csak a messzi fesztiválklub tölti el vággyal az embert, hanem a Széchényi téri ház udvarán itt van egy pizzéria is, tele életvidám fiatalokkal. És mégis valami arra bírja késztetni, hogy újságot csináljon gyorsan és lelkiismeretesen, pedig a kettőt igazából nem is lehet összeegyeztetni.
Hogy miért, arra végülis egy pizzériában jöttem rá. Nem ebben az udvariban, hanem egy másikban, ahol finom a pizza, olcsó és még grátisz pizzaszósz (és nem kecsap! erre vigyázzunk...) is van kirakva kis üvegkancsókban. Na itt vártam a pizzámra (sok hagymával a magyarost, azt ne hidd, hogy finnyás vagyok), és akkor láttam, hogy hidrogénhajú, magascipős bigéknek próbálnak imponálni átlagnál egy kicsit sötétebb fazonok, de szegénykéimnek semmi nem bír az eszükbe jutni. És akkor az egyik kiitta a kancsóból a pizzaszószt, magába öntötte az egészet. Ennyit bírt előcsiholni magából, mint kommunikációt. És akkor szívének hölgye bárgyún vigyorgott tovább, mert neki meg frappáns reakció nem jutott az eszébe. Csak vigyorogtak és ijesztően tompán néztek ki a fejükből. Érezték egymás szagát, nemileg gerjedtek, de egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a másikkal. Képtelenek voltak bármit is kifejezni. Még ha legalább ennek a szószhörpintésnek lett volna valami stílusa, de ez is olyan szánalmasan lett elővezetve. Ha egy képességet nem használnak rendszeresen, akkor az elsorvad. Akinek ez nem fáj, annak csak sorvadjon a világgal való oda-vissza kapcsolattartó képessége, de vagyunk azért akiknek ez rossz érzés, valami taszít abban, hogy szépen eltompuljunk. Na és erre kell a színház és annak a nyughatatlan, kísérletező vonulata. Nem szabad belenyugodni, hogy elveszítsük a kontaktot a külvilággal, mindig keresni kell, hogy mi stimulál, illetve mi mivel tudunk stimulálni, értsd: botrányt okozni. És minderről tudnunk kell egymással beszélni is. Kell a kutató-kereső színház, érdemes azt fesztiválba gyűjteni és ha már van fesztivál, érdemes annak napilapot is csinálni, mert muszáj magunkra erőltetnünk a kommunikációt. Kóklerség minden korértelmező elméletieskedés, hogy ebben a korban már nem lehet, és hasonlók. Aki nem gyakorolja, abban elsorvad a kommunikáció képessége, aki meg fordít rá energiát, az meg tud majd kommunikálni. Csodát nem érdemes persze várni, de hát mi nem is várunk. Összerakjuk a lapot minden éjjel, hogy azonnal legyen reagálás a fesztiválra és hogy a reagálásra is lehessen azonnal reagálás. Szokták ezt minden fesztiválnapilap első számában hirdetni, hogy akárki jöjjön és írjon, aztán persze nem jönnek az olvasók, hogy írjanak, mert akkor már ugye nem is olvasók lennének, hanem írók.
Szóval nyilván nem fogtok tolongani, de tényleg lehet jönni bármivel és közzétenni, kikiáltani, megkommunikálni, ami van velünk. Hogy egyáltalán vagyunk-e még. Lapzárta éjjel háromkor van és aki addig anyagot juttat el a MASZK-irodába, az délutánra megjelenik az újságban. Ki lesz nyomtatva, hogy akárki olvashassa. És nem is muszáj írni (lehet hogy tollad sincs), csak keress meg valakit a stábból és diktáld le neki... Ha tudunk még egymásnak valamit mondani... Nem csak kihörböljük a kedvességből kitett pizzaszószt és bambán vigyorgunk tovább.