Pető Gyuri vadászni szeretett, csónakázni és teniszezni. Sokat dohányzott. Lengyel Éva kacér volt, mosolygós, és légiesen tudott biciklizni. Egyszerű élet, egyszerű mese. Statiszták egy nagy tragédiában – és főszereplők, közelről nézve. Nagyon közelről nézve pedig a maguk vidám, füstté vált életével hihetetlenül pontos magyarázatai annak, ami – most sem kérdés – megmagyarázhatatlan. Zsidók voltak, a tizes-húszas években születtek, a negyvenes években szerettek egymásba és házasodtak össze. Pető Gyuri amatőrfilmezett, bárhová vetette a sors, vitte magával kis kézikameráját. Feleségével együtt túlélte a holocaustot, és a felvételei túlélték őt is.
Az Örvényben film, a filmeket moziban szokták játszani. Az oratórium átmeneti műfaj – színpadra emel valamit, ami alig színpadi, jó esetben azonban a jelenlét súlyával szerzi meg nyomatékát. Nem mutat meg, de felmutat. A puszta emberi jelenlét az erőssége.
Film élő ének-zenei kísérettel – fából vaskarika: a lezártság, a túlélés médiuma visszadöccen az egyszeriség, a kiszámíthatatlanság köreibe. Egymásra hangolt ellentmondás – épp, mint az Örvényben főszereplőinek története, melyben a nyilvánosságra csöppet sem tartozó magánélet apró és véletlenszerű, intim vagy komolytalan – békeidőben kívülálló számára érdek-telen – pillanatai válnak bronznehézzé: emlékművé.
Az élő előadás nem alakította át a filmet – és ez kudarc is lehetne. A félig élő – félig gépzene nem formálta át a képeket. Az este mégis számon tartandó, különleges eseménnyé vált. Szóval színházzá.
Merthogy a szegedi zsinagógánál jobb otthona nem lehet ennek a filmnek. Itt közelivé, egyértelművé válik benne minden. A Széchenyi tértől egy percre, az új zsinagógától tízlépésnyire átalakultak a felemelt kézzel vonuló zsidók és átalakult Pető Gyuriék esküvője is. Ijesztőbbé válik minden: valóságosabbá. Az, aki Szegeden látja ezt a filmet, az nem szabadulhat tőle. Kilép az egy estére mozivá vált zsinagógából, és minden sarkon kénytelen újra szembesülni: a film valóság volt, hiszen valóság volt benne minden. És ha a házak nem változtak azóta, akkor valószínűleg azok sem, akik bennük élnek.
Forgács Péter filmje ritka hiteles dokumentumfilm a holocaustról. És azért lehet hiteles, mert elszakad a valóságtól: nem hazudik, hanem átrendez, stilizál, szürrealizál – és mert a filmjében elbeszélt tények önmagukban úgyis elég szürreálisak, a végeredmény sokkal átélhetőbb, vérfagyasztóbb, mint sok komoly népnevelő szándékkal készült hiperhiteles dokumentumfilm (köztük a legutóbbi az Oscar-díjat nyert The Last Days, melyben szintén magyar zsidók emlékeznek). A zene meg csak még egyet csavar mindezen: a Pető család víg hétköznapjait a zsidótörvényekből vett szemelvények ellenpontozzák, a törvények szövegét viszont zenéjük teszi alig evilágivá. De az ellen-ellenpontok között mégis nagyon egyértelmű és egyszerű mindaz, amiről a film beszél. Az oratórium ezen az estén is film maradt, de a film zavarbaejtően áttetsző – és marad felfoghatatlan...