Az első előadáson minden működött, bár idegesek voltak a szereplők vagy, hogy kellene mondani. Nem is előadás volt, hanem főpróba. Na, még vasárnap este. Akkor vasárnap este, amikor vártuk a filmrendezőt. El is jutottunk talán a film harmadáig, a film, az az előadási vetítés volt, énekesek karmester, bocsánat, de direkt nem raktam vesszőt, mert az énekestől elválaszthatatlan a karmester, és vesszőt, csak olyan, dolgok, közé teszünk, melyek, elválaszthatók. Ahogy az élet sem választható el a nem élettől. Ahogy a szél fúj, ha esik az eső. Ahogy a fény után a sötétség következik és, ahogy megint fényes lesz az ég, mert reggel lesz végülis, kikerülhetetlenül reggel, ezen még az atyaúristen sem szokott változtatni. Nem tud. De, mire ide értem észrevettem, hogy eltévesztettem, mert jócskán benne jártunk már a filmben, talán a második harmadot is elhagytuk, mintha a csillagok állásában valami jóvátehetetlen következett volna be. Nem is tudom, jöttek ki az esküvőről, a menyasszony meg a vőlegény aztán a násznép és az énekes talán vastagabban vagy hangosabban mindenesetre erősebben? oda nem illő módon? azt hiszem, tévesen lépett be és akkor meg kellett állítani a filmet, mert az időt a film csinálta, azaz miket beszélek az idő csinálta de még ez sem igaz, ők csinálták.
A vőlegény és a menyasszony. Menjünk vissza mondta Szemző.
Visszamentek és elkezdték újra. A menyasszony és a vőlegény. És a násznép. És – gondolom elkezdték volna újra, újra és újra –, ha úgy akartuk, ha úgy akarták volna.
Ha nem lett volna így is elviselhetetlen. Mint minden, ami mások boldogsága, mint minden, amit látunk csak. Másokból. Éppen eleget. Éppen annyit, hogy. De vége. Magunkat nem. Vagy alig. Vagy őket. Akkor pedig. Magunkat. Ezt. Legalább ebben megállapodhatunk. Ők. Mi. Szintúgy létezhetetlen.