Az
Örvény vetítését-elôadását végignézte a film egyik szereplôje is. Az,
akirôl az utolsó mondat szól: ³1946 októberében megszületett Kati
lányuk... de ez már egy másik történet."
Hogy kerültek elô ezek a filmek?
A
lélek mélyén voltak elveszve. Apám az ötvenes években is sokat
filmezett, de azokat a tekercseket, amikbôl az Örvényben készült, sosem
mutatta meg. El voltak téve a gardróbszobába egy nagy dobozban. A
szüleim nagyon korán meghaltak, engem meg nem vitt rá a lélek, hogy
megnézzem, mi van ezeken a filmeken. Forgács Péter kellett hozzá, hogy
végül rászánjam magam, ô beszélt rá, hogy ne hagyjuk a filmeket csak
úgy heverni. Együtt pakoltuk elô, együtt néztük meg ôket elôször apám
nyolc milliméteres vetítôgépén. A filmek nagy részét én is akkor láttam
elôször. Aztán én odaadtam ezeket a filmeket Péternek, ô átmásolta ôket
videóra, és abból is kaptam kazettát. Ez volt az az alapanyag, amibôl –
meg persze hosszú beszélgetésekbôl, kutatómunkából – végül létrejött az
a film, amit ma este is láthatott a közönség.
Sok újat tudott meg a családjáról?
Szüleim
a háború után visszajöttek Szegedre, de ötvenben felköltöztek Pestre,
mert itt elvettek tôlük mindent, akkor már nem a németek, hanem az
oroszok... vagy inkább amagyarok. Én már Pesten nevelkedtem. A nagy
családunkból alig maradt valaki, és bár a filmben feltûnô rokonokról,
nagybácsikról és nénikékrôl hallottam a szüleimtôl, de nem sokat tudtam
róluk, mert ahhoz, hogy valamirôl ne beszéljen az ember, ahhoz nagyon
sok minden másról is hallgatni kell. Az én szüleim pedig egyáltalán nem
beszéltek arról, min mentek keresztül. Arra is csak néhány éve, a film
kedvéért szántam rá magam, hogy végignézzem a megmaradt fényképeket,
leveleket. Megpróbáltam rekonstruálni elveszett családom elveszett
történetét. Azonosítani próbáltam a szereplôket. Úgy kapartuk össze,
hogy ki kicsoda. Ebben Forgács Péter nagyon sokat segített.
Fantasztikus filmes szeme van, felismer korokat, ruhákat, húsz évvel
korábbi személyeket.
Nem rossz érzés a családi felvételeket idegeneknek mutogatni?
Félek
is tôle. Meg felkavar. Nem jó újra látni ôket, és nem az én formám ez a
kitárulkozás. Inkább az apám kedvéért csinálom: azt a férfit, akit
ezekbôl a filmekbôl megismerhetünk, a vadászós, csónakázós kicsit
bohém, kicsit dzsentroid embert én nem ismertem. Nem tudtam például,
hogy ilyen tehetséges volt, így zongorázott, hegedült. Ez a nagy
átalakulás nem csak magántörténet, és nem csupán rám tartozik. Ami
ezzel jár, azt csak ki kell bírni.
Bosszúszomj? Felháborodás? Düh?
Nem,
csak szomorúság meg elkeseredés, hogy nekem miért nem lehetett
testvérem, nagymamám, unokatestvérem. Kire legyek dühös? Ahhoz kell egy
konkrét valaki, akire dühös lehet az ember. Inkább az értetlenség
jellemzô rám: mindig az foglalkoztatott – és most, miközben néztem a
filmet, megint ez járt a fejemben – hogy lehetett 41-ben, két
zsidótörvény között gyereket csinálni. De hát itt vagyunk Szegeden, ide
állítólag áthallatszottak a jugoszláviai bombázások. Az emberek
szorongtak, de koncertekre jártak, és mennek nyaralni a nemtudommilyen
tengerpartra, ahol most sokkal olcsóbb. Ezek a dolgok segítenek
megértenem ezt-azt, amit korábban nem értettem.
Vetítés közben a közönséget figyeli inkább vagy a filmet?
Itt ültem a nézôtéren, de fogalmam sincs, hogyan reagáltak.
De érdekli?
Attól
féltem, hogy a nézôk beszélgetnek majd, nem figyelnek. És bármilyen
zajok lehettek, én csak a nagy csendet hallottam. Amikor nem vagyok ott
egy vetítésen – és a legtöbbön nem vagyok ott – az jobban idegesít.
Szeretném tudni, mi történt, mit szóltak a nézôk. Szegedre jövet volt
bennem valami ambivalens feszültség. Arra vágytam tulajdonképpen, hogy
jöjjön el valaki apámék korosztályából, valaki, aki esetleg ismerte is
ôket. Borzasztóan szeretnék találkozni velük, és ahogy telik az idô,
persze egyre csökken az esélye annak, hogy rátaláljak a szüleim régi
ismerôseire. De ahogy elnéztem, abból a korosztályból senki nem volt
itt.
Pedig ez különleges elôadás volt: a nézôtéren ott ült a tragikus történet happy-endje.
Amikor
a film készült, az egészet kockáról kockára ismertem, hiszen akkoriban
próbáltuk azonosítani, hogy ki kicsoda. Azt viszont, hogy az én
csecsemôkori képemmel végzôdik, azt csak akkor tudtam meg, amikor
elôször láttam a filmet nyilvános vetítésen, és ez nekem is nagy
meglepetés volt. Nem kell, hogy itt legyek, ez a feloldás amúgy is
benne van a filmben. És azt gondolom, hogy ez jó is így, hogy nem
drámával végzôdik. Így valóságosabb: elvégre tényleg megszülettem.
|