Keresés
 
  A program | A fesztiválról | Archívum | Sajtószoba | Linkek  
 

THEALTER / Exstasis - 1999. évfolyam - 2. szám / mondja rovat

 

Lapszámaink

Deutsch Andor - Az örvény partján

nyomtatható verzió


Az Örvény vetítését-elôadását végignézte a film egyik szereplôje is. Az, akirôl az utolsó mondat szól: ³1946 októberében megszületett Kati lányuk... de ez már egy másik történet."
Hogy kerültek elô ezek a filmek?
A lélek mélyén voltak elveszve. Apám az ötvenes években is sokat filmezett, de azokat a tekercseket, amikbôl az Örvényben készült, sosem mutatta meg. El voltak téve a gardróbszobába egy nagy dobozban. A szüleim nagyon korán meghaltak, engem meg nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem, mi van ezeken a filmeken. Forgács Péter kellett hozzá, hogy végül rászánjam magam, ô beszélt rá, hogy ne hagyjuk a filmeket csak úgy heverni. Együtt pakoltuk elô, együtt néztük meg ôket elôször apám nyolc milliméteres vetítôgépén. A filmek nagy részét én is akkor láttam elôször. Aztán én odaadtam ezeket a filmeket Péternek, ô átmásolta ôket videóra, és abból is kaptam kazettát. Ez volt az az alapanyag, amibôl – meg persze hosszú beszélgetésekbôl, kutatómunkából – végül létrejött az a film, amit ma este is láthatott a közönség.
Sok újat tudott meg a családjáról?
Szüleim a háború után visszajöttek Szegedre, de ötvenben felköltöztek Pestre, mert itt elvettek tôlük mindent, akkor már nem a németek, hanem az oroszok... vagy inkább amagyarok. Én már Pesten nevelkedtem. A nagy családunkból alig maradt valaki, és bár a filmben feltûnô rokonokról, nagybácsikról és nénikékrôl hallottam a szüleimtôl, de nem sokat tudtam róluk, mert ahhoz, hogy valamirôl ne beszéljen az ember, ahhoz nagyon sok minden másról is hallgatni kell. Az én szüleim pedig egyáltalán nem beszéltek arról, min mentek keresztül. Arra is csak néhány éve, a film kedvéért szántam rá magam, hogy végignézzem a megmaradt fényképeket, leveleket. Megpróbáltam rekonstruálni elveszett családom elveszett történetét. Azonosítani próbáltam a szereplôket. Úgy kapartuk össze, hogy ki kicsoda. Ebben Forgács Péter nagyon sokat segített. Fantasztikus filmes szeme van, felismer korokat, ruhákat, húsz évvel korábbi személyeket.

Nem rossz érzés a családi felvételeket idegeneknek mutogatni?
Félek is tôle. Meg felkavar. Nem jó újra látni ôket, és nem az én formám ez a kitárulkozás. Inkább az apám kedvéért csinálom: azt a férfit, akit ezekbôl a filmekbôl megismerhetünk, a vadászós, csónakázós kicsit bohém, kicsit dzsentroid embert én nem ismertem. Nem tudtam például, hogy ilyen tehetséges volt, így zongorázott, hegedült. Ez a nagy átalakulás nem csak magántörténet, és nem csupán rám tartozik. Ami ezzel jár, azt csak ki kell bírni.
Bosszúszomj? Felháborodás? Düh?
Nem, csak szomorúság meg elkeseredés, hogy nekem miért nem lehetett testvérem, nagymamám, unokatestvérem. Kire legyek dühös? Ahhoz kell egy konkrét valaki, akire dühös lehet az ember. Inkább az értetlenség jellemzô rám: mindig az foglalkoztatott – és most, miközben néztem a filmet, megint ez járt a fejemben – hogy lehetett 41-ben, két zsidótörvény között gyereket csinálni. De hát itt vagyunk Szegeden, ide állítólag áthallatszottak a jugoszláviai bombázások. Az emberek szorongtak, de koncertekre jártak, és mennek nyaralni a nemtudommilyen tengerpartra, ahol most sokkal olcsóbb. Ezek a dolgok segítenek megértenem ezt-azt, amit korábban nem értettem.
Vetítés közben a közönséget figyeli inkább vagy a filmet?
Itt ültem a nézôtéren, de fogalmam sincs, hogyan reagáltak.
De érdekli?
Attól féltem, hogy a nézôk beszélgetnek majd, nem figyelnek. És bármilyen zajok lehettek, én csak a nagy csendet hallottam. Amikor nem vagyok ott egy vetítésen – és a legtöbbön nem vagyok ott – az jobban idegesít. Szeretném tudni, mi történt, mit szóltak a nézôk. Szegedre jövet volt bennem valami ambivalens feszültség. Arra vágytam tulajdonképpen, hogy jöjjön el valaki apámék korosztályából, valaki, aki esetleg ismerte is ôket. Borzasztóan szeretnék találkozni velük, és ahogy telik az idô, persze egyre csökken az esélye annak, hogy rátaláljak a szüleim régi ismerôseire. De ahogy elnéztem, abból a korosztályból senki nem volt itt.
Pedig ez különleges elôadás volt: a nézôtéren ott ült a tragikus történet happy-endje.
Amikor a film készült, az egészet kockáról kockára ismertem, hiszen akkoriban próbáltuk azonosítani, hogy ki kicsoda. Azt viszont, hogy az én csecsemôkori képemmel végzôdik, azt csak akkor tudtam meg, amikor elôször láttam a filmet nyilvános vetítésen, és ez nekem is nagy meglepetés volt. Nem kell, hogy itt legyek, ez a feloldás amúgy is benne van a filmben. És azt gondolom, hogy ez jó is így, hogy nem drámával végzôdik. Így valóságosabb: elvégre tényleg megszülettem.

3.oldal

Vissza a tartalomjegyzékhez Az oldal tetejére
 

2025 THEALTER

Impresszum    Oldaltérkép    Adatvédelmi elveink   Bejelentkezés   Regisztráció