N. L. kiváló karakterszínész, a Thealter rendszeres résztvevője (idén valamiért mégsincs itt) és emellett nagy ínyenc. Tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy tavaly az egyik hajnalon a JATE-klubban ő fedezte fel, hogy milyen szépen alszik az egyik önkéntes segítő az összetolt székeken. És nem csak azt vette észre, hogy milyen szép a lány arca álmában, hanem azt is, hogy milyen nagy lába van. Mondom, hogy igazi ínyenc. Mint később kiderült negyvenegyes volt ez a szemrevaló láb. Ahogy feküdt Tünde az összetolt székeken (mint később kiderült, Tünde volt a neve), lelógott a papucsos lába és szinte kínálta az ügyességi próbát, hogy sikerül-e lelopni róla a papucsot. Sikerült, nem ébredt fel. De mit kezdjen két boroskedvű ember hajnalban egy negyvenegyes női papuccsal (mint később kiderült Scholl márkájú papuccsal)? Hát bizony fogtam a papucsot és elvittem magammal, de nem volt bennem rosszindulat, jaj mi akkor ott hajnalban úgy szerettük ezt az alvó Tündét... Megszületett a Hamupipőke-projekt terve, amivel örömet akartunk neki szerezni. Hogy a másnap délutáni előadás előtt megérkezünk az ő fél pár papucsával és keressük majd azt a lányt, akinek a lábára illik, hogy feleségül kérjük (legalábbis az egyikünk), és a negyvenegyes papucsot sokan felpróbálják majd, de bizony senkinek sem illik a lábára, aztán nagy nehezen rátalálunk majd Tündére, az igazi Hamupipőkére...
Másnap délután a Zsinagóga kertjében a beengedésre várakozók között el is kezdtük a Hamupipőke-projektet, de alig próbáltuk fel néhány apró lábra a gyönyörű negyvenegyes Scholl-papucsot, valaki mondta, hogy jobb ha nem nagyon mutogatjuk, mert nagy balhé volt miatta reggel. Mint később kiderült, Tünde felébredt és tűvé tett mindent a papucsáért: el nem tudta képzelni, hogy valaki elvihette, hiszen minek kéne valakinek egy fél pár női papucs, viszont akkor meg semmi racionális magyarázat nem kínálkozott, hogy hol is van ez a drága és márkás lábbeli, amire ő sokáig spórolt (legalábbis később ezt így mesélte). Annyira elkeseredett ezen a hülyeségen, hogy szőrén-szálán eltűnik az egyik papucsa, hogy itt akarta hagyni az egész fesztivált és össze is csomagolt, hogy indul haza, mikor a fesztivál vezetői, hogy megbékítsék, vettek neki egy ugyanolyan pár Scholl–papucsot, ami ugye nem olcsó dolog. Valószínžleg fél pár papucsot olcsóbb lett volna venni, de ilyet sehol sem árulnak.
Nem tudom, én hogyan venném, ha eltűnne a fél pár cipőm, de az valahogy eszünkbe se jutott, hogy Hamupipőke esetleg zokon veszi az átmeneti félmezítlábasságot. Pláne, hogy ennyire. Nem mertem neki visszaadni a papucsot, inkább a fesztiváligazgatóhoz mentem oda magyarázkodni, hogy színház akart lenni a dolog, végülis a fesztivált károsítottam meg. A robusztus fesztiváligazgató vi-szonylag elnéző volt, elvette a papucsot, nem szidott, nem is nézett énrám. Mi se mertünk Tündére, csak sunyítottunk az ínyenc karakterszínésszel. A papucs visszakerült Tündéhez és elsimult a dolog.
Aztán a JATE-klubbal pár nappal később mégiscsak megbeszéltük az esetet. Indításnak kitaláltam a keresztnevét, nem nehéz egyébként, pár perc beszélgetés után bárkiről meg lehet tippelni, hogy melyik két-három név közül lehet valamelyik. Azt mondtam, hogy vagy Tünde vagy Melinda. Mire ő hitetlenkedett: biztos megkérdeztem valakitől és most etetem. Ez rosszul esett, ennyire ócska trükköket nem szoktam, egy Hamupipőke-projektnél nem adom alább. Nem mondta, hogy megbocsát. Nem kértem, hogy megbocsásson. Elmesélte az életét, hajlamosak ilyesmire a lányok. Miért ne hallgatná meg az ember, néha még érdekes is. Hogy neki miért fontos annyira az a papucs, hogy mit dolgozik, mik a céljai. Elég banális volt, le se írom. De azért szép is, úgy mindenestül. Végülis nem járt rosszul Tünde, lett neki két pár Scholl-papucsa, mert a Thealter még az önkéntes segítők sorsát is a szívén viseli. Idén nem látom sehol, remélem, nem a Hamupipőke-projekt miatt nem jött újra. Merre járhatsz most, te szép Tünde a negyvenegyes lábaddal meg a duplapár Scholl-papucsoddal?