Nem szoktunk Szegedről beszélni. Állni így igen, nappali sötétben, amikor este van, munkafény. Írni sem szoktunk, pedig írunk amúgy, Szegedről nem. Ellentmondást mondani igen, kezdjük hát. Város ez, légüres térben, s ami légüres, abban jól mutat a légvár. A légvár fesztivál, amihez nincs szükség másra, mint egy jó adag telitüdős levegőre. ...így.
Veszünk levegőt, pedig nem árulnak. Állunk itt, pedig a helyünkön állunk. Mondjuk, hogy itt vagyunk, pedig nem igaz. Ezzel a nem igazzal van a dolgunk, nem igaz, hogy az idő őriző, őrző–védő, és hogy itt van, ami elmúlt, és akkor nem múlt el. Közvetíti a hang, a kép, a test közvetíti, a mi mai testünk arra anyag, hogy átfolyjék rajta, ami elmúlt, s legyen még kicsikét. Erre van a város, hogy legyen, ami nincsen. Ehhez a nincsen a mi igazi segítségünk, mert, ha lenne, akkor vagy mi nem volnánk, vagy az nem volna, ahol vagyunk. Lehet ezt egyszerűbben is, de ehhez használjunk egy idézetet és egy történetet.

Idézet egy, Tertullianus: „Ami látványosságul szolgál, semmi sem találhat tetszésre Isten előtt.”

Idézet vége. Akkor a történet. Van nekem egy sógorom, aki úttörő munkára invitáltatott, mint fiatal tanár Szegeden, de nem speciálisan szegedi volt a kihívás, inkább globális, ámbátor. Lövészvezetőnek hívták, ifivezetősége realizálásának gyakorlati megvalósítására, s fölajánlották a lövészegyletet is, azt a béemes légpuskásat, ami ifjúságunk kiteljesedését szolgálta volna egy rendszer határolt militarizmusának szolgálatában. Mondták neki, hívták a sógoromat, hogy legyen ifivezető a Juhász Gyula lövészegylet ifjúsági csapatánál, vagy mi a fasz.
Őriz a város tehát, azért mondom, Móra is írt Juhász Gyula pisztolyáról, amivel nem lett öngyilkos.
A halálhoz idézet is illik, nem is mulasztanám el, auktoraink sorába vegyük föl Ágostont, a szentet, azt még egy balogh józsef is fordított a századvégen, múltidő.

Idézet kettő, Augustinus: „Elragadtak a színjátékok, melyek tele voltak nyomorúságom képeivel. Hogy van az, hogy az ember bánkódni akar, amikor olyan gyászos és tragikus eseményeket néz végig, miket elszenvedni mégsem volna hajlandó?”

Ami otromba és érzéketlen, ami hiányos és sötét, ami tisztázatlan és kusza, ami nevetséges és kisszéria, ami színtelen, azt úgysem dönti romba a színház. Akkor inkább a por és hamu. S a kéz, ami először csak simogatja, aztán írni kezd. Nézd – hamu, írja, nézd, korom, nézd tűz és eső, nézd homok és mész és kő, nézd por, amiből ez a kéz vétetett, s amivé lesz darab idő múlva – nézd, én vagyok az.
Hivatkozásul, majdnem végül, egy halottról így beszél Jan Kott.
Idézet három: „Grotowski szegény színháza évek óta nem létezik már. Három színésze meghalt, a többiek – színészek, munkatársak, tanítványok – valamennyien szétszóródtak a világba, akár a porszemek. A jurtán túl már csak a zöld rét van. Fehér lovak legelnek rajta, olyan, mint egy Gaugin kép. S azon túl ott húzódik a néptelen préri. Grotowski jurtájához éjjel odajönnek a prérifarkasok. Délben, amikor a legerősebben tűz a nap, hallani a csörgőkígyókat is.”Én sétálok is, nézd, írja a kéz, jövök a Juhász Gyula utcán, és megállok a hatos szám előtt. Nézd, ideírom, ami a márványtábla ott. A falon.
Tábla egy: „Ebben a házban élt és halt meg 1936. április 6-án Juhász Gyula.”

Milyen hosszú egy nap.
élet és halál.
milyen sűrű.
milyen szép.
milyen omlékony egyszerre.
milyen nehéz.

Idézet négy:
Juhász Gyula: Örvény

„Félek, nem a kísértetektől,
Mert kísértetek nincsenek!
Félek. A jövendő rémektől
Lelkem beteg!

Irtózatos. Ott van szívemben.
Baljósan szédít, egyre szédít,
És ismeretlen!

Magamtól kell rettegnem egyre,
Futnék, de merre, hova térjek?
Az örvény zúg minden eremben,
Tőlem ki véd meg?”

Hölgyeim és uraim, prérifarkasok, csörgőkígyők: jó étvágyat kívánok!

(Az idézetekért köszönet Visky Andrásnak.)

a fentiek Balog József köszöntő szavai a
Thealter '99 megnyitóján