Tudta szeretni az esőt Szécsi Pál mindig is, olyan jól esik elszomorodni tőle. Komoran sétált végig a Hajnóczy utcán, a régi zsinagógát kereste Szegeden. Voltak már sejtései róla, hogy mi lehet az a Thealter, de nem tudta, mire is számíhat pontosan a nyitóelőadáson. Igyekezett valamilyen félreeső helyet választani magának a furcsa épületben, kényelmesen elhelyezkedett és azon tűnődött, hogy mikor is járt utoljára színházban, de nem tudott visszaemlékezni. Jó volt ez a templomhűvös, ez a jellegzetesen öblös tér, valahogy gyereknek érezte magát benne.

minden reggel szellő lennék
jöttöd várnám nap nap után
lesben állnék kinn az utcán
és hogyha jössz, hajad simogatnám
minden este csillag lennék
hozzád bújnék, úgy szeretném
jaj de kár, hogy csak álom
és nem leszel sohasem az enyém

Elkezdődött az előadás, és kiderült, hogy nem színházról van szó, nem fog senki játszani. Semleges zene, sok fölösleges szöveg: ezt nyújtották az élő szereplők. Hanem a film. Szécsi Pálnak könnyes lett a szeme. Alig bírt már visszaemlékezni a gyerekkorára és soha nem is mesélt róla neki senki, most mégis ismerősnek tűnt minden. A szegedi helyszínek a tegnapi séta miatt voltak ismerősek, de a sorsok valahonnan sokkal régebbről.



viharként tombol már a messzi távol
felgyúlt a régi tűz, a szívem lángol
eszembe jutnak mind a meghitt órák
egy ablak és a te kis szobád
beláttam én már a tévedésem
azt hittem szalmaláng, ellobbant régen
szívembe markol száz kis emlék
megöl a messzeség




Szécsi Pál egyik nagyapja körorvos volt, másik nagyapja laptulajdonos, aki tönkrement és 1933-ban leugrott a New York palota legfelső emeletéről. Két nagypolgári család, mint Petőék is a filmben. Ahogy csónakáznak, vadásznak, születésnapot ülnek: derű, jólét, méltóság. Nem a didaktikusan bevágott filmhíradórészletek kötötték le, nem is az elgajdolt zsidótörvények, amiket még szájbarágósan meg is ismételtek, hanem azt látta a megszállott amatőrfilmes hátramaradt tekercsein, amit öntudatlanul is mindig keresett, valami biztonságos és élhető világot, amelyik ott van valahol az idők mélyén. És minden hányattatás és gyökértelenség ellenére is hinni lehet benne. Maradandóbbak az ügyetlenül ugrott fejesek, meg a nagymamával korzózó unokák, mint a bejátszott förtelemes politikai szónoklatok, és ez annyira egyértelmű, hogy még csak meg sem éri a fáradságot felháborodni az utóbbiakon. Ezek egyszerűen nincsenek, kihullanak az időből. Ami van, az az enyhén perverz világfi, aki lefilmezi a vetkőző menyasszonyát és a latrinán a másik munkaszolgálatost.
nincsen barátom, csak sok haver
és ez időnként kissé lever
príma cimborák, néha tényleg jópofák
semmi más
együtt csavargunk nap nap után
egyről esik szó köztünk csupán
lányról, kalandról
semmi másról, de arról
százszor
két ital között
senki nem közöl
semmi fontosat még
én is hallgatok
arra gondolok
többet érdemelnék

Ezeknél a jeleneteknél már sírt is Szécsi Pál, aki sohasem ismerte az apját. Szécsi Ferencet, a nyelvészt, költőt, újságírót 1945 elején lőtték agyon, mint szökött munkaszolgálatost. Szécsi Pál 1944-ben azon a napon született, amikor a németek megszállták Magyarországot. Szeszélyes anyja hol maga nevelte, hol nevelőszülőkhöz adta, aztán 56-ban kiment Amerikába és a fia temetésére se jött haza, nem akart többé tudni róla. Szécsi Pálnak nyolc öngyilkossága volt, az anyjának nyolc házassága. Szécsi Pál sírt a zsinagógában, mert ő is telibe kapta a magyar történelmet, és még inkább azért sírt, mert annyira szeretett volna egy ilyen népes családhoz tartozni, mint a Pető família és levest enni velük és csónakázni a Tiszán. Nagyon tetszett neki Pető György, ez a mindig elegáns, szikár férfi. Úgy érezte, szeretne a fia lenni, ennek sokoldalú, tehetséges embernek, aki például igencsak jó szemű operatőr is volt, nagyon szépen vannak komponálva még a kukkolós felvételek is. Szécsi Pál mindig ilyen elegáns és határozott szeretett volna lenni, de sohasem tudta ilyennek érezni magát.