Ma délután esni kezdett az eső. Nem úgy, hogy először csak borult, aztán csöpörgött és zuhogott végül, hanem leszakadt az ég. Nagyon érdekes volt. Elmaradt a bikaviadal, mert nem tudták a torreádort áthozni a tápai kompon, illetve a megáradt folyó úgy elsodorta a fegyvereket, hogy búcsúzóul annyit sem mondhattak: amen.
Én mégis örültem ennek a napnak, mert a lányok szépek voltak, röpült az egyik az esőben, picike bokácskájával átugrott egy egészen kicsiny vasrudat, amit keresztbe az építők helyeztek el egy felújításra váró épület földszintjénél vagy még annál is valamivel alacsonyabban, alig magasabban, mint a bitumen. Fekete anyag a bitumen, de nem feketébb a halálnál délután. Abban a hatalmas esőben mindenki a vizet figyelte, akárha egy zebra ugrándozott volna a főutcán, az egyik csíkja vizesebb volt a másik viszont sötétebb, s ahol világosabb volt végülis, ott kevesebb volt a víz, de a szél ezekben a csíkokban sokkal erőteljesebben fújt. Egyes csíkokban komoly vihar volt, szélvihar, hideg eső. De ilyen vihar esetén is megőriznek valamit a lányok a saját remegésükből, mintha egyáltalán nem is volna hatással rájuk, ami odabenn történik – dörögnek a fegyverek, búcsúznak a kedvesüktől, egy tábori, kórházi ágyon haldokolnak kérik szépen az utolsó kenetet, de a pap későn érkezik, éppen a temetésre – mert odabenn izgatott hullámok futnak, teljességgel aszinkronban, mint a vihar, a szerelem hullámai, ahogy lépnek át a hideg vason, és a szájukon látom, hogy csókolnának és vetkőznének, s tévedek bár, mert enyém a tévedés joga és mert gyönge vagyok és kicsi és törékeny és mindent félreértek már kora gyermekkorom óta.
Amikor elállt az eső taxit hívtam. A taxi időben érkezett, én késtem. Izgatott voltam vagy inkább ideges. Időben értem a zsinagógához, ám a sofőr nem tudta felváltani a pénzemet. Nem kértem kölcsön, elvettem a kasszából. Képtelen voltam visszaemlékezni, hogy ki hívott föl ebédidőben. Aztán mégis.
Hívott egy lány akinek a névnapja volt. De ez nem jutott eszembe. Azt mondta, hogy egy repülős barátom üdvözöl és írt nekem levelet, s hogy elküldheti-e? Persze mondtam – szeretem az égi leveleket – de nem feltétlenül szeretem, ha meghal, aki röpül. Meghalt és ezen már nem lehet változtatni.
Lebasztam a gyerekemet, hogy mit járkál vacsora közben, aztán vittem neki egy pohár vizet és megnyugtattam.
A vízzel hamarabb értem oda. Még sírt. Tudtam, hiába minden, vesztettem. Elmentem színházba és néztem, ahogy most mások vesztenek.
Éjjel is esett. De arra már nem figyeltem. Fáradt voltam és vizes. Aludni akartam és arra gondoltam, biztosan túl sok pezsgőt ittam. De nem is értem a végére, már álmodni kezdtem. Azt álmodtam: leszakadt az ég.