A sisakkészítő gyönyörű feleségében Halász Péter és Seith Tillet előadásában egy annyira  méletlen élet tárul elénk, amely már szinte nevetségessé válik. Azok, akik ismerik Halász Péter, a magyar származású rendező, színész és a Squat és Love színházak megalapítójának munkáit, mindig bizarr, tökéletesen elképzelt és fölépített előadásokat várnak tőle. De még ő sem formálta eddig – néha oly kegyetlen – vízióit ilyen gyengéd és szeretetteljes megértéssé, mint ebben az előadásban. Halász Péter megindító emlékeit mutatja be nagymamájáról, akit ő maga alakít. Az öreg hölgynek egyik lába rövidebb, mint a másik, megkövesedett matuzsálemként él egy rosszindulatú világban, mely összeeskűdött ellene, hogy ledöntse lábáról, elgáncsolja, ráomoljon és kínozza, mialatt visszaemlékszik életére. Mindez egy koszos kis hálószobában játszódik, ahonnan folyton káromkodva és pörölve kiabál unokájának, Péternek. Az unokát Seith Tillet [Szegeden Horváth Virgil] jeleníti meg, egy kis asztalkánál űlve a színpad előtt. Életrajzát írja, alkalmanként kigúnyolva a Nagymamát és rákényszerítve a színpadon levő karaktereket, hogy az ő változatában játsszák el a történetet, amitől egyre ingerűltebb és ettől mulatságosabb lesz, ahogy a cselekmény messzebb gyérézik tőle. A Nagymama emlékei egy elegáns, fiatal nő gyakran kísérteties szavain keresztűl jutnak el hozzánk [itthon Kari Györgyi alakításában]. A fiatal nő történetét egy kislány mondja el, akiben nem tudatosul, milyen szerencsétlenségek szegélyezik a nagymama családja és az egész világ hanyatlását. Mr. Halász játéka komikus víziója az izűletgyulladásos gyengeségnek, sebezhetőségnek és ugyanakkor a győzedelmes akaraterőnek. Megdöbbentő, ahogy végigtántorog a szobán, karosszékekkel és lámpákkal kűszködik, kárörvendő tekintettel bámul egy halom bevásárlószatyorra, amit összehordtak az évtizedek. Ez a Nagymama remegő piramist épít székekből az asztalra, majd felnyögdécseli magát a legtetejére Ð hogy a mennyezetlámpa gyenge fényénél naplója olvasásába merűljön.
Egyetlen egyszer engedelmeskedik minden karakter Péternek, az előadás végén. Arra utasítja őket, hogy mondják el újra a történetet, csak most ,,sebesen". Furcsa, félszeg balettet táncolnak, amely szavak nélkűl örömteli példázattá alakítja ezt a rongyos mesét. Mindez előkészíti a közönséget egy alattomosan humoros kaddishra, amit Halász úr énekel. Egyik kezén azbesztkesztyé, másikban, ujjai közt gyertyák, melyeket egyenként kiolt. Az utolsó láng túlélése mosolyt fakaszt.
A mai színházi világban kevesen képesek egyszeré képeket ilyen mágiával manipulálni és felejthetetlenné tenni.