Kihozni a börtönből az előadást. Mert nem lehet bemenni. Kihozni a Börtönből a színházat. Mert a Börtönben nincsen színház. Börtönszínház se nincsen. Lehet előadás a Börtönben. A Régi Zsinagógában a Börtönszínház előadásán el is hangzott a címe. „A három rabló.” Jó cím, mert Rejtő Jenő. Igaz, a Régi Zsinagógában sem volt Börtönszínház. Mert ott Az Álló Idő Színháza játszott. Az Álló Idő Színháza sincsen tehát a Börtönben, mert a Börtönben – de ezt már tudjuk –, nincsen színház. Ebből következik – és ezt is tudjuk –, hogy akkor hol van a színház? Rávágnánk, a Régi Zsinagógában. De az Isten áldjon meg bennünket, mondtuk már, hogy a Régi Zsinagógában Az Álló Idő Színháza van. Úgy, akkor lehet, hogy volt az Übü király és a Passió. Közelebb jár az igazsághoz a múlt idő, amiből – és ez a deficit non plus ultra – a Börtönben van a legkevesebb. Vagy a legtöbb, de ehhez szükségeltetne legalább még egy nézőpont, ám a Börtönben az is hiba. Jelenidejű történetté változtatni tehát, egyfelől ennyit, ami nincs, valamint ami múlt, és az van a legkevésbé. Nem több a vállalás, mint ennyi. Kijönni onnan és visszamenni. Ez volna a szentimentális válasz és az utolsó pillanatok kudarca leleplezte, hogy a több: kevés. Nincs tánc. Beavatottak tánca van.
Beavatottak tánca van és nincsen kint tánc és ezt jeges közönnyel nézni inkább, mint akarni a táncot, bár akarni a táncot éppen a vállalás forrpontja, kivédhetetlen folyománya annak, ami előtte történt vagy éppen nem, mert rossz erőfelmérés, rendezői kudarc, nem a játékosoké. Lehet a közönségé, de a Régi Zsinagógában nincs konstruált közönség, az a Börtönben volt, mert a Börtönben a hír konstruál közönséget, aztán az már kegyelem, hogy az előadás is konstruált. Múlt idő. Zártkörű rendezvény.
Ha a címadás használja a Börtön által konstruált beavatotti viszonyt, akkor nem jó cím. Ha az előadás címe, akkor sem, mert éppen nyitottságában működött a színpad, mert működött és színpad. Nem kell kihozni a címet. A címet ott kell hagyni a helyén. 6724 Mars tér 13.
Kolompár Pál kinéz a fotósra, de ez csak egy pillanat és nem a blicc pillanata, előbb fejezi be. Én játszom helyette – mondja. Sonkáról beszélnek Kolompár Miklóssal illetve Pali sétál és séta közben mondja a legszebb négy mondatot.
1. Én játszom helyetted.
2. Tavaly azért nem játszottál, mert kinn voltál.
3. Idén azért nem játszol, mert benn vagy.
4. Most én játszom helyetted.
A most az még mindennél sokkal szebb. Akkor is, ha úgy hangzott a mondat:
1. Én játszom helyetted.
A színpadra belépni egy vécékagylón keresztül lehet. Domináns méret, inkább petefészek. Szülőcsatorna. A bika szarva közötti kétes tér. Kapu. Oda. Vissza. Játszik ezzel Kovács Anita. Odajátszik. És visszajátszik. Erre a színészeknek nincsen módjuk. Kovács Anitának sem, amikor színész. Csak amikor rendező. Valljuk meg. Nincs is más választása. De.
A színház nem a más választása volna? Vagy. A színház: nem a más választása. Az én választásom. A te választásod. A mink választásunk. Nekik a választásuk. Válasszatok!
A Slágerrádió és az RTL Klub nem akusztikája az előadásnak. Szereplője. Nem lehetne nem úgy gondolni e két – szöveg és kép – ikon helyre, mint másként. A használatba vett világ használói ők, mert személyek, és ők, ezen nem lehet vitatkozni akkor, mikor a paradigmán kívüliek ebben a relációban használódnak. Ha másként is. Hála Istennek!
Még legmerészebb álmaimban sem hiszem azt, hogy nem kérdezték egyedül lehetséges módon, amit kérdeztek, ha emlékeztek még, akkor, amikor oda-vissza ládafia voltak és viccesen cserélgették a sapijukat. Gyere le – mondták előtte és mondták később. Gyere le!
Tisztacsere.