A labirintushoz már nem kell fonal, csak egy férfi és egy nő, akik egyszerűen összesöprik, a pókhálót pedig késsel vágják, hogy lezuhanjon valami, amire semmi szükség. (Különben is, a nagyobb szakállú férfi, aki eddig a pókháló felett uralkodott, most inkább kis infúziós zacskókat tölt tele pezsgővel, ami lehet orosz, de talán még inkább francia...)
Kezdetben még csak ketten voltak, a nő fehérben, egy villanykörte ejtette rabul – a Fény, és a tekintélyes férfi, akinek asztala a levegőben végződött, ő mégis békésen olvasgatott a Könyvben, majd tűzkarikán át bort töltött poharába. Később a férfi alászállt, és kezdődhetett a séta a Labirintusban, de nemsokára megjelent a szabadító, és a nővel együtt elsöpörte azt. A törmelék lepedőben az asztalra került, miközben a tér mindinkább egy furcsa szobára kezdett hasonlítani, ahol a tárgyak (egy kés, egy uzsonna, egy lámpa, két bábu, egy ruha és egy pléhbögre) a nem létező falakon lógnak, és állandó ficánkolásukkal a nézőket fenyegetik. De az asztal körül már kész is az ünnep, ég a kiterített föld. Még szebb, mikor a később jött férfi eloltja a tüzet, és dühödt hadonászással elrontja a többiek örömét. El is indul a „falak” felé, hogy teljesen értelmetlenül munkálkodjon tovább. Az eredeti lakók magukra maradnak, és egy dühödt sakkpartiba fognak, aminek a végén a nő megeszi a bábukat (a szép egyforma kétszersülteket), a férfi pedig többszöri ugrással-zuhanással, egész testével zúzza szét a „sakktáblát”. A nő is magasra tör, hogy aztán egy halálugrással ismét a mélybe zuhanjon, és pezsgőt öntsön a nézők nyakába. Ezzel el is kezdődik a vendégség és vége az előadásnak.
Így kerültem csapdába az előadás közben is, minduntalan azzal küzdve, hogy megfogalmazzam azt, ami történik. Nem tudtam megszabadulni a szavaktól, amiket újabb és újabb képek nyeltek el. Pedig a színészek lebegő közönye, a közlés lehetőségének lomha megkérdőjelezése, a látvány és zene hullámzó érzékisége megragadta a figyelmemet. Lenyűgöző az a határozottság, ahogy véghez viszik praktikus mozdulataikat, legtöbbször azért, hogy utána tönkretegyék, szétrombolják, amit létrehoztak. Nincs görcsös figyelem, csak megkérdőjelezhetetlen cselekvés. Néha nem is érzékelhető a kapcsolat a három szereplő között, amikor hirtelen meglepnek egy kis cirkuszi mutatvánnyal, ami tökéletes pontosságot és összhangot mutat. (Ilyen az a pillanat, amikor a szabadító férfi és a nő egy lepedőt ráznak, miközben az idősebb férfi pezsgősdugókat lő a nézők felé, amik közül egyet kifognak a lepedővel.)
Végül a vendégség: a nézők bevonása a lehető legegyszerűbb módon. Lekenyerezés. Most már tényleg mindenki felélénkül, és az is elfelejti a gondjait, aki eddig nem tudott teljesen feloldódni. Megkönnyebbülünk. Szabadulni igyekszünk attól a görcsös igyekezettől, hogy mindent meg kell értenünk. A színészek kedvesek, és már csak ránk figyelnek. Talán a következő találkozás mindent eldönt, de most még megmenekültünk a pókhálóból.