Az Álló Idő Színházának harmadik
előadását láthattuk, ami a kettéosztott világból most azoknak a
történetét mondta el, akik kint vannak, és a bentre gondolnak.
Anita: Eddig valamennyire megírt dolgokat játszottunk, bár az Übü
király és a Passiójáték is át volt börtönösítve, ezek mégis megírt
darabok, ehhez képest ez a mostani semmi másról nem szól, csak rólunk.
Lehet, hogy kissé túlságosan is rólam... Kerestem azokat a pontokat az
életemben, amelyek valahol nagyon erősen kereszteződnek valamiféle
börtön-állapottal, valamiféle nem bezárt, de ilyen „haza akarok menni”-
állapottal. Ez olyan magánügy volt most inkább.
Hogyan alakult az előadás?
Anita: Van ennek egy pár oldalas váza, írtam egy forgatókönyvet, arra
épül, de egyébként ami megy bele… Voltak meghatározott szövegek, de a
fiúkra volt bízva, hogy ott mondják el, ahol épp akarják. Az
improvizációnak itt elég komoly szerepe van. Tudtam azt, hogy tizenegy
jelenetet akarok, számomra nagyon fontos jelentősége van a számoknak.
Nagyon jelentős a tizenkettes szám (ennek kellett volna bejönnie az
akasztott ember kártya-jeleneténél, csak sajnos ma ez nem történt meg).
Van olyan jelenet, amit maga a létezés írt, például a Sonkáról szóló
történet, de a többi is szinte magától íródott, és konkrétan a hiányról
szól, a hívásról és a tehetetlenségről, az összetalálkozás
lehetetlenségéről. Vannak motívumok, amelyek ismétlődnek, például az
újságpapír, a vécé (most is ugyanolyan szarban vagyunk), a smasszer
figurája (az Übüben egy ártatlan csecsemő, a Passióban egy agresszív,
idén pedig ez a puszidobálós, kis aranyos – most ez a divat), végül a
tánc, és a „Megáll az idő”, ami sohasem maradhat el. Tudom, hogy ez egy
bagatell szöveg, de nekem ez a szám már himnusszá vált.
A jelenetek nyelvezetében sok hasonlóság, egymásra rímelés volt,
például amikor a fiúk ládákban keresték önmagukat és folyton sapkát
cseréltek, valamint a felmosós jelenetetek Mikivel. Ez hogy alakult ki?
Anita: Tulajdonképpen véletlenül. Az első, az egy Hamvas Béla szöveg
alapján íródott, a másik pedig valóban a most divatos smasszer-szöveg.
Eddig is játszottál az előadásokban?
Anita: Nem, inkább próbáltam visszahúzódni, most talán egy kicsit sok is volt, de hát ez így adódott.
Fogjátok még ezt játszani?
Anita: Nem, most volt először és utoljára. Nincsenek tervek. Nem érdemes.
Meg voltál elégedve a színészeiddel?
Anita: Ilyen súlyos technikai problémák mellett, mikor szinte jelenetek
megcserélődtek, annyira jók voltak a fiúk, tökéletesen a helyükön
maradtak, nyugodtan csinálták tovább.

Van kedvenc jelenetetek?
Miki: Nincs olyan, amit nagyon szeretnénk, végülis egyformán elnyerte
tetszésünket ez az egész színdarab. Talán az eleje, amikor az én egyik
fájdalmamat előadhattam ennyi ember előtt, az nagyon jóleső érzés volt,
egy kicsit megkönnyebbültem.
És a Sonkáról szóló jelenet?
Miki: Hát igen, ez is így történt, úgyhogy már második hónapja élvezi a Párizsi körút vendégszeretetét.
Hogy jött létre a róla szóló jelenet?
Miki: Közösen megbeszéltük, hogy azért ne legyen annyira kihívó, hogy
azért középúton menjen az egész dolog, ne legyen brutális, de mindenki
értse, hogy mit akarunk mondani. Van benne komoly dolog is, meg van
benne humor is, próbáltuk ezt a kettőt mixelni.
Az előző előadáshoz képest ez az idei miben volt más?
Pali: A Passió az komoly volt, hát ez is komoly volt, de viccesen adtuk
elő. Ott jobban izgultam, szó szerint a szívem a torkomban dobogott,
most nem annyira.
Szívesebben játszotok olyan előadásban, aminek konkrét, kerek története
van, vagy inkább ezt szeretitek, ami ilyen lazább szerkesztésű,
szabadabb, személyesebb?
Miki: Inkább a lazábbat szeretjük, amikor tudjuk, hogy magunkból is
lehet beleadni valamit, akkor nem szorul a gombóc a torkunkba, hogy
valami hangsúly nem úgy hangzik, ahogy kellene. Elmúlt a lámpalázunk,
és olyan jóleső érzés volt, hogy megtelt a nézőtér.
Szeretnétek újabb előadást?
Miki: Igen, az egyrészt kihívás lenne, másrészt meg ugyancsak el
tudnánk beszélgetni magunk közt és a jelenlevők közt, tehát a tudtukra
adnánk egy-két dolgot, ami a szívünket nyomja, ami a bánatunk.