A Gyilkosokra menet, pontosabban előtte, arra gondoltam az esti mozim kapcsán, hogy a Gyilkosok hőseit vajon miféle pokolból menesztették erre a földre. Afféle Raszkolnyikovként basztatják-e majd a trolimegállóban a tatarozás állványait, hátha ledőlnek, mint szegény Bűn és bűnhődés kissé unalmas főhőse, mire négy oldal alatt sikerül azt a rohadt baltát 90 fokban belevágnia a célpontba, vagy pedig ez egy olyan magyar film lesz, amiben végre történik is valami.
Ha csoda nem is, de azért valami történt. Láttunk egy cigiszünetes jó magyar filmet – már a másodikat idén – és még néha élveztük is. Ez afféle új.magyar.film.hu – posztindusztriális Bonnie és Clyde (a rendező verziója), vagy ha úgy jobban tetszik, századvégi magyar Született gyilkosok (ez az én verzióm). Főhőseik menő újságírók, akik kegyetlen játékot játszanak napjaink Budapestjén: kicsit lazák, kicsit modernek, kicsit digitális gátlástalanok (official.hu) – akik remélik, hogy hitelesen prezentálnak nekünk egy juliette.lewis.hu-t és egy brad.pitt.hu-t (IMHO).
Ez a második jó (értsd: négyes osztályzatú) magyar film 2000-ben: tehát van remény, nincs veszve se haza, se haladás. A dolog teljesen rendben le van filmezve, ha már kell valami, akkor a Wong Kar Wai Chung-King Expresse jutott eszembe róla. Aljas vágások, pimasz handycam, felpörgetve, lelassítva, oda-vissza - íme kevés pénzből is lehet korrekt képet rögzíteni. Mindez megspékelve egy szintén korszellemnek megfelelő zenével, DJ Titusz és Cliché zenéivel – szóval így elsőre elkapja az embert ennek a modern western valaminek a pörgése. Jól van mutatva az éjszakai Budapest a yuppie life kellős közepén, de aztán a sztorival jó hazai szokás szerint kissé gázok vannak. Elismerem, hülye tud lenni minden rendőrség, de hogy egy teljesen metál-alkoholista, frusztrált szinkronszínész hamar jöjjön rá, hogy a sztorit sztorira halmozó sikeres újságíró párocska (főhőseink: Vanda és Vendel) abból szedi a jattot, hogy ők maguk generálnak egy sorozatgyilkosságot és később tálalják, mintha ők találták volna meg az összes holttestet, na ez az, amit nem hiszek el.
Ennek ellenére néha el lehet a színészeknek hinni, amit mondanak, de inkább azért, mert mondjuk a gyáras háttérjelenet, meg Vendel a lámpával például teljesen a Hetediket juttatta eszembe – egyszóval mert tálalva lett nekünk végre egy film, amiben van kép korrekt, hang korrekt, meg van rendezve, még el is van játszva, de a történet az még mindig nincs rendben.
Mondjuk, amikor a kissé hisztérika főhősnőnk megtudja, hogy mennyi frankó adatot lehet lopni a Műegyetem számítógépeiről, rendszerezett hallgatói információkat, csak be kell menni és azokat sötét maszkban ellopni egy Windows Intézőből… Két dolgot szeretnék figyelmébe ajánlani újságíróinknak. Egy: ha már ilyen kemény arcok, akkor azt is illene tudniuk, hogy egy egyetemi intézet számítógépes rendszerében az égvilágon semmi, de semmi rendszerezett, bármilyen szempontből is értékelhető információ nincs. Kettő: ha pedig szükségük van a szemétre, akkor bármelyik kis HÖK-vezér egy napon belül multimédiában hozza az összes fellelhető adatot bármiről, ha kell, még áfás számlát is adnak róla.