Figyelmeztetnék arra, hogy vértestvéreinket szinte sohasem nevezzük testvérnek, hiszen státusunkat tekintve vagyunk azok. Miért bajlódnánk a megnevezésnek ezzel a véresen komoly formájával, amikor éppen elég bajunk van azzal, hogy vagy mi győzünk, vagy a háború.
Idők múltával, minden messzeség. A messzi feljogosít a látásra, mert a képzelet is mozgósítható. Sírhantjából kiemelni a halott fakirályt és imádást tenni: ez az ex humálás.
Kézen járni, a halott kezén. Kardját forgatta, simogatta a falovacskát, rongyot téptek a segge alá. Bepisált akkor a király és segítséget kért. Az akkori gyerekkorban a segítség, mint páncélos erő, úgy érkezett. Nem volt mese, meg kellett víni a segítséggel. Akkor is, ha ellenedre tört.
A szekér a vándoroké, letáborozni a szekérrel – értékválasztás. A hely befolyásolása, birtokbavétel. Birtokunk Magyarország, Magna Matéria. Nevünkből következik, hogy átkozott testvériességben rendezzük vérengzéseinket, s mielőtt igazán formát adnánk a koreográfiának, hajlamosak vagyunk a nehezebb megoldást választani. Ám a következmények tekintetében rendre felsülünk.
Énekelünk, mert énekelnünk adatott. Táncolunk, mert táncos lábunk ugyan, mit tehetne mást. Lábtól alszunk. A takarónk ér. Testvér.
Elérkeztünk a gyűlölet és a megmaradás választóvizének partjára. Én itt nem időzöm, csak – nem kell venni – mutatom a látványt. Rendre a dráma képzelete feszít bennünket, de azt meg kellene érteni végre: rossz színészek vagyunk! Boldogabb népek: több időben: jobb színészek.
Szent László legendájának egy olyan fejezetét nyitotta meg a Hattyú Dal Színház, amely méltó folytatása nemzeti történetünk fehér folttisztításának. Ám leleplezni csak a hazugságot szokják. A történet él. A Hattyú Dal élő történetében mindenesetre viszonyulni kell, és mert nekik ez munkahely, a színt kell vallani!
Szarvaskirály, arany arcodon csudafelelős érintésvédelmi szakember botos mindenség a halál jegyében, hát akkor válaszoljál nekem – légyszi – az egyetlen – én életem, én életem – érdésemre. Legott! Vagyok-e én jegenye sudár lombja? Vagyok-e én hajlása és édessége, de úgy ám, hogy engemet az örökségből kitúrni nem kellem, mer én akkor az öldöklőmet fölöltöm és általvetem az én szép páncélomon az én nem kevésbé szép vértemen az én nem utolsósorban halálos sebemen és akkor én neki. Vágok.
1959-ben járván az erdőt és nagycsuda dolgokról való sétáim közbe, basszameg, fohászkodék. Hogy az Úristen kövezze ki nekem az eljövendőt, ez az én jámbor kérésem. És akkor az úristen tüzet bocsájt le az magas helikopáterekből és énnekem beégeti az összes elmúlott időmet, ami egyéb híjján, nekem, az, jövendőm volna. Akkor aztán egy szekér, de tényleg a legtüzesebb mennyeknek közepiből alászálott vala. És, akkor én már szálottam, kapaszkodtam volna arra, oda.
Nem – mondták –, két esztendődet töltöd még a külső sötétségben. S lőn.
Megszülettem. Aztán sírtam.
Laci. Te!