Nagyon nehéz olyan előadásról írni, ami tulajdonképpen még nem született meg. A vége meg, mintha elvágták volna, mint amikor kiszalad a film. Vagy a színész. Mondjuk én szeretem a meglepetéseket. Bár az utolsó jelenet valami összegzés-féle volt. A színész észrevett minket, az eddig használt kellékeket (bolygók módjára keringő labdákat, a király országalmáját, az ősember sörényét, egy királyfibábut) felmutatta, majd sajnálkozva eldobta őket, átélvén a kudarcot, miszerint minket ma már nem tud semmivel felvidítani, szóval akkor már sejthettem volna, hogy nem lesz folytatás.
De hát mégis, mi történt egy órán keresztül? Ahogy beléptünk, Oleg Zsukovszkij már a színen volt, vagyis a magasban, egy sziklaszirten, a világ kezdetén vagy végén. Verte a harci dobot ősembernek öltözve. Erről a magaslatról óriási, fekete, vékony nejlon lepel hullott alá, amely mögött süvöltött, tombolt a szél, melynek vészjósló hangja végig kísérte az egész előadást. Ez a tomboló szélvihar határozta meg a színész mozgását, a legtöbb jelenetben lábujjhegyen imbolyogva sodortatta magát a széllel. Ez a mozgás akkor volt a legkifejezőbb, amikor női alakokat formált meg, megmutatva törékeny lebegésüket. A szél nem csak hangban, de a jelmezként felhasznált anyagok formálásában is igen nagy szerepet játszott, a fent említett anyagból készült fekete lepel-ruha és ennek fehér párja önálló játékkal kísérte a színész repülését, suhanását.
A történések valami általam sajnos nem ismert mitológia foszlányainak tűntek: képek, harci táncok, ősi nyelven szóló énekekkel tarkítva. Az énekeket a fény és a helyszín erősen elválasztotta a többi résztől. Ezeket ugyanis mindig ugyanott, reflektorfényben, egy mikrofonba üvöltötte (nem tudom, hogy a fülsiketítő hangerő szándékos volt-e, de nagyon rossz hatással volt a nézőkre, az biztos) ez a furcsa ősemberszerű lény, hol halandzsa nyelven, hol létező szavak foszlányainak felhasználásával. Lehet, hogy nagyon személyes dalok voltak, de sajnos semmit sem fejeztek ki számomra, és minduntalan megállították az amúgy is felismerhetetlenül általános jelenetek folyamát. Pedig talán a történet is egész konkrét lehetett, csak mi valahogy lemaradtunk, kimaradtunk belőle. Néha úgy tűnt, hogy a távolságot sem sikerül jól beosztani. Vagy túl közel kerültünk, vagy túl messze.
Reméljük, hogy ez a mai kísérlet szolgált némi tanulsággal, mégsem ültünk ott feleslegesen. Annál is inkább, mivel Oleg Zsukovszkij, ez az igen jól képzett, szuggesztív színész minden pillanatban magában hordozta a lehetőséget, ami azonban teljesen kihasználatlan maradt. Egyébként is rendkívül nehéz műfaj ez az „önálló est". Főleg mikor „a színházban a találkozás a lényeg", ahogy Ales Janák is mondta. Hát kivel találkozzon az ember, ha teljesen egyedül van a színpadon? A nézővel? Ez elég kézenfekvő lenne, de ha valaki egymaga vezetvén elő a teljes előadást az idő jelentős részét a színfalak mögött tölti, öltözés, vetkőzés, pakolás céljából, akkor könnyen elveszti a kontaktust, a nézők meg a fonalat. Nem tudom, miért akar valaki egyedül játszani, de attól tartok, hogy ez nem szabad választás, inkább kényszer diktálta megoldás. Talán még lesz valaki, aki meggyőz az ellenkezőjéről.