A két balkáni zenét megidéző este közé ékelt magyar népzenei koncerttől is parázs hangulatot várt volna az ember, és hogy mégis másképp történt, az tényleg nem a Berkó zenekaron múlt. Fiatal, a muzsikálást nagyon komolyan vevő zenészek ők, akik Erdélybe jártak ki ellesni a híres, öreg prímások tudományát. Csak úgy röpködnek a szájukból kifelé a különböző táncrendek nevei. Öten vannak, a hegedűk-brácsa-bőgő csatárláncot harmonika támogatja meg. Kifogástalanul szólal meg a zene, hogyne mondjam a talpalávaló, csak éppen a közönség nem tudja, hogy akkor most mit is kéne tennie. Igazán nem mondhatni, hogy hatástalan lenne a muzsika, látszik, hogy meg-megrándulnak a lábak. Páran be is mutatják a repertoárjukat, ami rájuk ragadt valahol egy táncházban (talán még az úttörőtáborban vagy más bűnös helyen). A leggátlástalanabbak (értsd: részegek) meg mutatnak egy kis „free-style"-t. Berkóékat azonban semmivel sem lehet kizökkenteni, húzzák rendületlenül és bejelentik, hogy lehet kérni is tőlük. Nem kér senki. Szégyenlős lelkesedés, komoly tapsok, de hát mégsem döng a padlat, ahogyan illene erre a zenére.
Bezzeg a balkáni esteken vagy ha csak megszólal a gépből az Underground zenéje, akkor mint megkergült bakkecske ugrándozik mindenki és rázza a seggét, ahogy éppen kijön a lépés. Egyáltalán nem arról van szó, hogy tüzesebb lenne a balkáni zene (nyilvánvaló marhaság minden ilyen összehasonlítási kísérlet), csak éppen mivel semmit nem tudunk arról a kultúráról (a Kusturica-filmeknél tovább már nem terjed a horizont), tényleg gátlástalanul tesszük magunkévá az egzotikumot. A magyar néptáncról meg azért mégis tudunk valamit, csak éppen táncolni nem. Nem merjük hamisítani, mert ki tudja amikor tűnik fel a hátunk mögött egy szakértő szem és aláz porig már a nézésével is.
Vannak a rendszeres táncházak, ahol hétről-hétre találkoznak ugyanazok és lassacskán azért kikupálódnak a rendszeres látogatók. Rendszerint egy-két fanatikus terrorizálja őket az autencititás-mániával, hogy csak ő, csak ő tudja, hogy kell járni, Sári meg Kati mondhat, amit akar. Ez a rendszeresség azért nem olyan elterjedt, az alkalmi megmozdulásokon pedig általában van egy pár, akik tanítják a többieket, de ők olyan jól csinálják, hogy valószínűtlennek látszik valaha is megtanulni, amit ők mutatnak. Egy darabig botladozik a nyomukban a falka, aztán idővel a tanítók átadják a terepet: tessék gyakorolni a leckét. Erre többnyire dühödt össze-vissza dobogás következik, mindenkit igyekszik a lehető legrövidebb úton kirázni magából a frusztrációt.
Bújt az üldözött... Körbenéz és nem lelé honját a hazába. Mintha éppen a saját népzenénk-néptáncunk nem férne bele a nagy etno-hullámba. Lebukunk ugyanis a felszínesség miatt. És ez már így is marad, valószínűtlen, hogy egy ilyen fesztiváléjszakán az a látvány fogadja a JATE Klubba érkezőt, hogy fiatalok tucatjai kifogástalan lépéseket produkálnak. Ennek ellenére azért nem ártott volna tegnap estére egy demonstrációs párosról is gondoskodni, hogy kevésbé feszült legyen a hangulat.