A cseh csapat előadása láncban hívja elő a különféle, itt-ott ránk ragadt, belénk ivódott emlékeket. Csak úgy dőlnek az asszociációk. Lehet, hogy csak önmagában a műsorra kellene koncentrálni, de az úgy egyszerűen nem megy. Nem tud nem eszembe jutni egy-két apropó.

Állítólag egy kabarétársulat életének egy szeletét láthatjuk, amelybe váratlanul egy idegen érkezik és felforgatja a szereplők életét. Hozzá kell tennem, nem tudok oroszul, se csehül. Ennek ellenére az univerzális lengvidzs-mix: anglo-olasz kifejezések, grimaszok és egyezményes gesztusok elérték hatásukat. Agyamban teljes lett a káosz: Hieronymus Bosch vászonra varázsolt alakjai elevenedtek meg már az első negyedórában. A tusolóban meztelen, valami gonosz dologtól kínlódó, rángó test. A magasba emelt, lángoló hajú, csupasz felsőtestű pokolkirálynő rikoltozó alakja, alant pedig egy szavakban nehezen kifejezhető figura sétafikája. Elég skizo látvány. Ráadásul mindezt egy tompazöld fényű lámpa, illetve az előtérben elhelyezett gázpalackból kilobbanó láng világítja meg. Nagyon gáz, amikor a palacknak egy nem rendeltetésszerű részén is életre kel egy kis tüzike. Sose szerettem az ilyen szerkezeteket, de most kimondottan tartok a bombasztikus hatástól.

Ez az apró malőr nem tudja elterelni figyelmem a játékról, a show must go on. Betekintést kapunk a cirkusz titkaiba. Megtudjuk például, hogy a kánkántáncosnők is csak kamuznak. Rázzák rongylábukat, kivetkőznek magukból és egymásból. Lárvák billegnek elő a sötétből, bebábozódott rovarkezdemények, az átváltozás minden fájdalmával és kellemetlenségével küzdenek, ég hatalmas, üres fejük. Majd leválik a bőrke, Kafka beint a kedves nézőknek, aztán ottfelejti a két nyálkás sáskát, akik verdesnek a fény felé, zizzennek, látom és hallom a kitint zörreni rajtuk, a csápokat hajladozni. Fúj. A pirkadat és a takarító személyzet szerencsére elűzi ezt a rémálmot. Gondnok bácsink beleakad olykor a használt ruhába, hajnali részegségében kirugdossa az állatok egy elhalt részletét. Az unikornis egy unokatesója bújik elő, majd követi egy másik rokon. Egy plusz szarvacskával rendelkezik mindkettő. Oldalbordából kiálló vécépumpa-farok, ötven dioptriás szemüveg. Nem elhanyagolható azonban a krasznaja strandlabda sem, amely elég sokszor a szemébe vágódott kedves lényünknek. A kép az egytollú pávával teljesedik ki, akit végül farktolltalanítanak. Érthető? Szerintem sem. Azért abban egyetérthetünk, hogy a mű végén a haláltánc orosz népibe és tvisztbe mártva nagyon jó lett.

A darabban alapvetően a tűzzel játszanak, a mozgásra, a táncra építenek az alkotók. A szikár, szálkás izmok, a pontosan kiszámított mozdulatok nagyon hatásos látványban részesítik a befogadót. Kiváló világítás és zenei aláfestés segíti az érzések áramlását a művészek felől a kíváncsi emberek felé. Füstszag, majd hintőpor illat, vérvörös függöny, hulló parázs. Egyre feszültebbé váló hangulat, a veszély közeledik, idegen érkezik. A félelmetes-komikus csontváz mindent lesajnáló haláltánca elűzi azt, aki él és mozog. Kihal a környék. Csak a film pereg a kis vetítőből, Chaplin fekete-fehér világa a vásznon, kong a poros levegő, magányosan ég le az utolsó cigaretta, vége-vége mindennek, nem vicc. Üres minden sörösüveg, nincs pörgős szoknya, nevetés. A mutatványosok balra el. A fejünk utánuk fordul. Az utcán egy furgonba szállva távoztak a csöndes menekülők. Itt hagytak minket a … Ales, Irina és Vitek elcsavarták a fejünket. Sikeresen. A tapsot már jobbról fogadják.

Vonatkozó előadások:
Ólomköd   07.25.20:30