Keresés
 
  A program | A fesztiválról | Archívum | Sajtószoba | Linkek  
 

THEALTER / Exstasis - 2000. évfolyam - 2. szám / A hendikepes színházak rovat

 

Lapszámaink

LSD - A közösségi színház mint az öndefiniálás eszköze

nyomtatható verzió

identitás zavarok

Most biztosan sokan felháborodnak azon, amit mondani fogok. Legalábbis remélem.

Egyre gyakrabban van „Miss Marple”-érzésem, hogy onnan a faluból találjak példát mindenre, és hogy gyerekkoromban igazából minden megtörtént, ami egyáltalán csak történhetett, a többi már csak ismétlődés. Az egyik élmény minden év karácsonyestéje a templomban, ahol a gyerekek mondanak verseket. Minden gyereknek jutnia kell legalább egy négysoros versszaknak, azoknak is, akik teljesen alkalmatlanok. Hogy megmutathassák magukat a közösségnek. Soha egy pillanatig fel nem merült bennem, hogy mondjuk nekem kéne az egész verset mondani, és aki alig bírja elnyökögni azt a négy felező nyolcast, az mit keres ott mellettem a sorban.

A másik élmény megint a templom. A falu közelében az egyház egy otthont tart fönn értelmi fogyatékosoknak, a falusiak szívesen és könnyen adnak zöldséget, tojást az otthonnak, ünnepeken süteményt küldenek. Szívesen teszik, nem várnak érte köszönetet. Aztán egyszer kitalálta az otthon, hogy „turnéztatja” a lakókat vasárnaponként a környékbeli templomokban. Hátha így jobban adakoznak vagy nem is tudom miért. Behoztak az istentiszteletre hát néhány enyhébb esetet, akik szóltak pár szót, mondtak verset. Az egyik fiúnak egyszerűen nem volt kedve produkálni magát és a gondozó egyre durvábban noszogatta, mint idomár a cirkuszi állatot. Összeszorult a torkom és gyerekként is világos volt előttem, hogy ez az egész úgy hazugság, ahogy van. Ahogy hazugságnak gondolom a paralimpiát meg a különböző hendikepes színházakat is. Előre le van vajazva, hogy nekem majd meg kell hatódni, mint egy rossz halivúdi giccsben. Aztán jön a kioktatás, hogy azért kellenek az ilyen események, hogy szembesítsenek a hátrányosok létével. Ilyenkor legszívesebben a képébe ordítanék a képmutatóknak: igen, bazdmeg, neked ilyen megalázó helyzetek, a nyomorúsággal való kufárkodás nélkül eszedbe sem jut, hogy vannak, akik bizony nálad sokkal szarabbul jártak az élettel?

Komoly mennyiségben nézek amatőr előadásokat, egyrészt mert embereket vadászom bizonyos feladatokra, másrészt mert hiszem, hogy minden ember született színész többé-kevésbé. Jó nézni, ahogy kilép gyötrelmes civilségéből, és nekem is örömet tud okozni az az öröm, amit neki a játék okoz. Figyelem: én nem a játékának örülök, hanem az örömének.

A profi színház, az egész más dolog. Vannak ugyanis a kiválasztott kevesek, akiknek olyan speciális képességeik és olyan komoly képzettségük van, hogy képesek az emberi teljesítőképesség határáig eljutni. Artaud szerint: a színész érzelmi atléta. A profi színész teljesítménye metafizikai vigaszt nyújt, annak az érzetét, hogy mégiscsak van valami nagyszabású ebben a nyomorúságos földi létben. A profinak nincs bocsánat, nem hibázhat.

Ehhez képest létezik az amatőr vagy inkább közösségi színház, ahol a közösség tagjai definiálják magukat a színház által. De ez az öndefiníció a kívülállónak, az idegennek nem lehet több mint egzotikum. Lényegénél fogva nem jelenthet produkciót. Nem lehet valaki jobban, meggyőzőbben, szebben AIDS-es vagy kábítószerfüggő mint egy másik. Magyarországon egy átmeneti időszakban politikai okokból a progresszív professzionalizmus amatőr keretek között működött, de ez ne tévesszen meg senkit, mert a két dolgot huzamosabb ideig nem lehet vegyíteni, mert lényegükben különböznek.

Ha beavatottként részt veszek valakinek az öndefiniálási kísérletében, oda nem tapsolni megyek. Az bensőségesebb aktus annál. És ott mellékes maga a megvalósítás technikája. Minden szimpátiám a cigány, elítélt, fogyatékos, hajléktalan színjátszóké személy szerint és egyesével, de úgy érzem, hogy hazudunk nekik, ha eljátsszuk a számukra, hogy ők most egy „igazi” előadásban játszanak. Gondoljunk csak a közelmúlt pszeudoroma Vérnászára vagy Jeles András szégyenletes kísérletére a hajléktalanokkal. És nem lehet figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a Thealter nyitóelőadása azon a szinten sem volt, hogy technikailag lebonyolódjon. Hogy a Tollasbál szövegei, mit szépítsük a dolgot, ordas nagy közhelyekből, üres patronokból állnak. Hiába igaziak ezek az álmok, ugyanis a valóságosság nem egyenlő a művészi hitelességgel. A mások álmainál különben sincs unalmasabb.

Nekem nem kell bizonyítani senkinek, hogy egyformák vagyunk. Mert én már régen tudom, hogy ha kifordítják, minden macska rózsaszín. Szóval szeressen mindenki mindenkit, de ne csapjuk be magunkat.


7.oldal

Vissza a tartalomjegyzékhez Az oldal tetejére
 

2025 THEALTER

Impresszum    Oldaltérkép    Adatvédelmi elveink   Bejelentkezés   Regisztráció