Most biztosan sokan
felháborodnak azon, amit mondani fogok. Legalábbis remélem.
Egyre gyakrabban van
„Miss Marple”-érzésem, hogy onnan a faluból találjak példát mindenre, és hogy
gyerekkoromban igazából minden megtörtént, ami egyáltalán csak történhetett, a
többi már csak ismétlődés. Az egyik élmény minden év karácsonyestéje a templomban,
ahol a gyerekek mondanak verseket. Minden gyereknek jutnia kell legalább egy
négysoros versszaknak, azoknak is, akik teljesen alkalmatlanok. Hogy
megmutathassák magukat a közösségnek. Soha egy pillanatig fel nem merült
bennem, hogy mondjuk nekem kéne az egész verset mondani, és aki alig bírja
elnyökögni azt a négy felező nyolcast, az mit keres ott mellettem a sorban.
A másik élmény megint
a templom. A falu közelében az egyház egy otthont tart fönn értelmi
fogyatékosoknak, a falusiak szívesen és könnyen adnak zöldséget, tojást az
otthonnak, ünnepeken süteményt küldenek. Szívesen teszik, nem várnak érte
köszönetet. Aztán egyszer kitalálta az otthon, hogy „turnéztatja” a lakókat
vasárnaponként a környékbeli templomokban. Hátha így jobban adakoznak vagy nem
is tudom miért. Behoztak az istentiszteletre hát néhány enyhébb esetet, akik
szóltak pár szót, mondtak verset. Az egyik fiúnak egyszerűen nem volt kedve
produkálni magát és a gondozó egyre durvábban noszogatta, mint idomár a
cirkuszi állatot. Összeszorult a torkom és gyerekként is világos volt előttem,
hogy ez az egész úgy hazugság, ahogy van. Ahogy hazugságnak gondolom a
paralimpiát meg a különböző hendikepes színházakat is. Előre le van vajazva,
hogy nekem majd meg kell hatódni, mint egy rossz halivúdi giccsben. Aztán jön a
kioktatás, hogy azért kellenek az ilyen események, hogy szembesítsenek a
hátrányosok létével. Ilyenkor legszívesebben a képébe ordítanék a
képmutatóknak: igen, bazdmeg, neked ilyen megalázó helyzetek, a nyomorúsággal
való kufárkodás nélkül eszedbe sem jut, hogy vannak, akik bizony nálad sokkal
szarabbul jártak az élettel?
Komoly mennyiségben
nézek amatőr előadásokat, egyrészt mert embereket vadászom bizonyos
feladatokra, másrészt mert hiszem, hogy minden ember született színész többé-kevésbé.
Jó nézni, ahogy kilép gyötrelmes civilségéből, és nekem is örömet tud okozni az
az öröm, amit neki a játék okoz. Figyelem: én nem a játékának örülök, hanem az
örömének.
A profi színház, az
egész más dolog. Vannak ugyanis a kiválasztott kevesek, akiknek olyan speciális
képességeik és olyan komoly képzettségük van, hogy képesek az emberi teljesítőképesség
határáig eljutni. Artaud szerint: a színész érzelmi atléta. A profi színész
teljesítménye metafizikai vigaszt nyújt, annak az érzetét, hogy mégiscsak van
valami nagyszabású ebben a nyomorúságos földi létben. A profinak nincs
bocsánat, nem hibázhat.
Ehhez képest létezik
az amatőr vagy inkább közösségi színház, ahol a közösség tagjai definiálják
magukat a színház által. De ez az öndefiníció a kívülállónak, az idegennek nem
lehet több mint egzotikum. Lényegénél fogva nem jelenthet produkciót. Nem lehet
valaki jobban, meggyőzőbben, szebben AIDS-es vagy kábítószerfüggő mint egy
másik. Magyarországon egy átmeneti időszakban politikai okokból a progresszív
professzionalizmus amatőr keretek között működött, de ez ne tévesszen meg
senkit, mert a két dolgot huzamosabb ideig nem lehet vegyíteni, mert
lényegükben különböznek.
Ha beavatottként részt
veszek valakinek az öndefiniálási kísérletében, oda nem tapsolni megyek. Az
bensőségesebb aktus annál. És ott mellékes maga a megvalósítás technikája.
Minden szimpátiám a cigány, elítélt, fogyatékos, hajléktalan színjátszóké
személy szerint és egyesével, de úgy érzem, hogy hazudunk nekik, ha eljátsszuk
a számukra, hogy ők most egy „igazi” előadásban játszanak. Gondoljunk csak a
közelmúlt pszeudoroma Vérnászára vagy Jeles András szégyenletes kísérletére a
hajléktalanokkal. És nem lehet figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a
Thealter nyitóelőadása azon a szinten sem volt, hogy technikailag
lebonyolódjon. Hogy a Tollasbál szövegei, mit szépítsük a dolgot, ordas nagy
közhelyekből, üres patronokból állnak. Hiába igaziak ezek az álmok, ugyanis a
valóságosság nem egyenlő a művészi hitelességgel. A mások álmainál különben
sincs unalmasabb.
Nekem nem kell
bizonyítani senkinek, hogy egyformák vagyunk. Mert én már régen tudom, hogy ha
kifordítják, minden macska rózsaszín. Szóval szeressen mindenki mindenkit, de
ne csapjuk be magunkat.
|