Ez volt a szomorú előadás. Bot.

Egyszer volt nevetés, de azt a szájszéthúzóval készítették el és inkább vicsor volt a végeredmény.

Végeredményben mindegy. Sem nem nevetés a vidámság, sem nem a nevetés hiánya a szomorúság. Arc. Inkább.

Az Ache arca nem változik, olyan arc az, mely tevékeny, a csináló ember arca, akit elfoglal a tett, de nincs jobban benne, mint a magamaga számára kitűzött cél elérése által megkövetelt koncentráció, nincs benne a tett kritikája, nincs benne irónia, önreflexió és nincsen magyarázat sem arra, honnan van, honnan származik a megvalósult objektum. Az - mármint a tett által létrehozott változás, építés és rombolás és újraépítés - adottság ugyanis. Faktum. És fátum. Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy elhiggyük: mindenre képesek. De nem kell mindent csinálniuk. Hanem csak azt, amit éppen csinálnak. Hát éppen ez az!

Öltöznek. Bőröndben mossák arcukat. Botokra tűzik az arcukat és a szívüket. Isznak. Porolnak, dohányoznak. Leülnek és felállnak. Közelebb húzódnak. Megállnak a távolban. Leeresztenek a proszcéniumból hét szál fehér rózsát és egy babát. Kicsiny ólomsúlyok lógnak a rózsákon. Kicsiny ólomgolyók hullanak a pisztolyokból. Kicsi hajók úsznak ecetben és tejben. És borban. Fényképek közepén lyuk, ezekbe hullik a fény fentről. A fények alján picike ólomsúlyok. A néző, a felfelé emelt tekintetek súlya. A szem a nehezék, ha a fény alá állnak. Állnak, elindulnak. Hoznak valamit és kivisznek. Táncolnak, na nem. Nézik egymást. Figyelnek. A terv kész. Lebonyolul. Elpereg. Előadásidő. Megállj!

Maxim Iszajev a mérnök. A végrehajtásban szakszerű, pontos és kíméletlen. Lóg egy zsákkal, nyiszálja maga fölött a kötelet, maga alatt meg vágja a fát, dohányzik, jön egy hajó a levegőben meg egy tenger is jön vele, beledobja a cigijét. Leesik. Nem bohóc, le kellett esnie. Ha pap volna, nem találna benne az Isten hibát, nem pap, így nem Isten dolga, hogy a tökéletesség fénykörébe vezesse - nesze fiam, itt megállunk.

Pavel Szemcsenko záporosabb hős, ő nedves bőrét pergeti és gőzölög is egy-egy kiadós vihar után. Lelket betonoz, falaz, ráhúzza a tetőt, aztán kibontja, leemeli mint egy sipkát, benéz a dobozokba, csóválja a fejét, ráncol, összehúz a tekintetéből egy darabot, motyog, annyiban hagy. Ha kisbíró volna, hírnök, futár, hagyná a fenébe a dobot és a trombitát, megállna a kihalt falu ráncos, pőre főterén, még lihegne egy darabig, aztán állna mozdulatlan, magából kikelve, fegyelme tengelyében, némán. Ez volna a hír.

Jana Markova Toumina vár. Résztvevő. Részese annak a kataklizmának, mely férfiak tetteit követi, de nem tesz hozzá és nem vesz el belőle. Integritása hűvös fuvallat. Piha. Úgy szereted, hogy észre sem veszed, úgy szeret, hogy nem kellesz hozzá, megérkezése szét nem osztható, távozása tétova fájdalommal jár át. Nevet egyszer a takarásban, produkciót követően, sírásnak hallod, nem tévedsz. Ha angyal volna, sohasem suhanna fölöttünk át.

A bábok talán, egy tükör arca, a rúzs pirosa és a hajókürt.

Söprögetni hajódudával és megfújni, hangját hallani. Ennyi volna csak, ami szomorúság.

Polaroidon végülis láthatatlan.

Vonatkozó előadások:
Balett   07.24.22:00