Négy láb várta a nézőt, mert négy láb jó, két láb kevésbé, kocsmazaj, vagy nézőtéri zsongás. Háttér. Egy síkdimenziós párbaj-jelenet után hullott le a paraván. Egy orosz férfi lettem, hajjal és szakállal, lyukas zsebkendőn keresztül néztem az égbe, lyukas levelet kaptam valakitől. Talán egy bőröndös nőtől. Ismerős kép ez. Elég korán előkerítettem ama pisztolyt. Ruhatáram az égből jött, bőröndöm füstölgő frigyláda lett, abban mosakodtam, a frigyláda-fényben, a ládafüst szárított. Iszok és dohányzok, gondolom ez nemzeti sajátosság, vagy maga a tajgáról jött átok. Sárkánysört iszok.

Az Ache trió második előadása nehezen indult. A képek nem akartak átjönni, a szavak nélküli látvány a darab első harmadában belénklassult. De azért lehetett bizakodni, ki nem ment senki. Az első biztató jel a bambusszal való játék közben jött, aztán amikor kiderült, hogy nem lehet inni egyszerre, ha partnerünk üvegét összekötjük a miénkkel. Az asztali léces viaskodás már egész szép lett: koppant, üt, átfog, léc-csere. Lécharc. Aztán jöttek a kisebb, majd nagyobb nejlonok, asztali bor fogyasztása szürcsösen. Másodszor is előkerült a pisztoly. Az oroszok szeretnek a színpadon fürödni, zsinórokon lógni, dohányozni, legyeket hessegetni a nemlétező vasfüggönyről, megkínálni a közönséget, ha mással nem, akkor jó sok fénnyel. Széttépni dolgokat, zsákot, nejlont. Szemetelni. Levelet széttépni, közénk hajítani, hadd tapossunk megint széttépett üzeneten, majd mások meg taposnak a miénken.

Orosz férfiként magam alatt vágom a zsákot, megkéselem a zsákba zárt világot, a zsákba zárt világ szemetét. A másenykák meg vígyelik magukat a tükörben, rámtámadnak lőfegyverrel, a tükörből céloznak. Annyira szeretik a vígyelést, hogy képesek lefényképezni saját magukat. Kit? Magukat. Gyógyszeres üvegcséből isznak, a fényképet a kabátom zsebébe teszik. Búcsúznak. Szvidányija, bébi, nékem nye plácses. Igyoljál, ahová akarsz. Szeretek takarítani, dühödten és eredménytelenül, tü dumájes, ez is nemzeti karakter? Na söprés! Ruhában tusolok és ázok, piros ruhában, lemosom ezt a kurvajelmezt, akkor már legyen inkább ki a faszom, mert fáj a faszom. Így mondják ezt a szlávok.

Képszínházat láttunk tegnap, mely időben megjavult, beszépült. A zenék kissé idegenek voltak, nem tudni, mennyire volt esetleges azok összeválogatása. A végére egy Carmen megnyugtatta a fölzaklatott fület, és aláereszkedett hét szál bimbózó rózsa. Egy piciny papírbalerina lassan forgott. Azért egy ilyen ívelés megnyugtató és némileg feledteti a nehézkes kezdetet. Kialakult az összhang a térben, a közönség szépen és hosszasan tapsolt.

Táncevaty vagy nem táncevaty, ez itt a vaprósz. Véget kell vetni a kurvavilágnak. Oda kellene baszni egy jó nagyot ilyenkor, de basszon oda a tököm, inkább hanyatt baszom magam, mindenki menjen a jó rohadtba. De azért ne legyen harag, gyere málcsik, van itt egy lebuj, tele gyévocskákkal. Na? Égő kalapban érkezem haza, a Föld lesz a fotóalbumom, hogy a Jóisten is vígyelhesse a kurvavilág fikszírbe mártott lenyomatát. Jó éjszakát.

Vonatkozó előadások:
Pihe és por   07.26.20:30