Megszoktuk már a szót: világzene. Na nem
mintha olyan sok értelme lenne, hiszen az a kategória, amibe minden
beletartozik, az már nem is kategória. Persze nem a néven múlik. Akárcsak az
éttermek a különböző népek ételeivel, itt vannak, rendelkezésre állnak a
legkülönbözőbb zenék a világnak minden tájáról, napi használatra. Mert a
világnak a boldogabbik fele el van hízva, zsírosodik és tunyul érzelmeiben is,
és mivel nem tud már szenvedni, ezért dalai sincsenek többé. Kölcsön vesszük
hát a sanyarúbb sorsú népek fájdalmát, használjuk a zenéiket. Ez a világzene.
Ettől aztán nincsen értelmetlenebb dolog mint arról vitatkozni, hogy mi
autentikus és mi nem. Egyrészt soha nem is volt „tiszta forrás", a népzene
lényege a zagyvaság, másrészt ha lett volna, az már olyan mindegy nekünk itt,
az aszfalton.
Balkáni vegyes, nem akar a zenekar
mondvacsinált szabályoknak megfelelni. Munkálkodik a cimbalmos, homlokán
napszemüveg. Egy szintetizátor segít neki, kordában tartja magát, csak néha
telíti túl a hangzást a maga mesterségességével. Bőgő és koboz diktálnak
könyörtelen ritmusokat és időnként különböző fúvóshangszerek borzolják a
kedélyeket. El is csodálkozik az ember, hogy egy húszcentis csővel ennyi embert
így meg lehet vadítani. Mert ez is értelmetlen vita, hogy melyik az
„igazibb": hallgatásra avagy tánchoz zenélni. Ezen az estén van mindegyikből.
Elszántabbak körbe kapaszkodnak össze. Ernyedtebbek meg csak ücsörögnek a
pincehűvösben és örülnek egy kis békességnek. Mint a pizza, már annyira
megszokott ételünk lett a balkáni zene is. Nyilván ugyanúgy csodálkoznának a
donor-népek ezeken a mi pizzáinkon meg balkáni koncertjeinken, mint ahogy mi a
nyugat-európai éttermek gulyásán, de pont jól van ez így. Pénteken majd jön a
Besh O Drom, a maga mutáns-zenéjével, lehet megint elengedni magunkat.
|