Ez a nap a második előadások napja. A kifulladásé és a kényelmetlen nézőtereké. Hogyan kerül az Ache amúgy is túl hosszan elnyúló performansza egy dobozba? A kukucskáláshoz túl sok energia kell, de mivel az előző előadáson megtanítottak minket arra, hogy nem szabad erőlködni, hiszen ők is csak játszanak velünk, inkább csak játsszák, hogy koncentrálnak, ezért kényelmesen hátradőltem székemben, és többször sikerült elérnem a tökéletes pihenés állapotát. Csakhogy most nem volt ott senki, hogy megkínáljon egy pohár pezsgővel. Mondjuk, attól nem kellett tartanom, hogy végzetes következményekkel jár, ha lemaradok valamiről, hiszen itt úgyis csak a részvétel a fontos. Meg az a pár kép, ha van.

A következő nézőtérre már kissé elcsigázva érkeztem, de pozitív várakozások fűtöttek. A keddi Teatro Novogo Fronta előadás, az Ólomköd volt az első ezen a fesztiválon, ahol először végre egyszerűen nézőnek érezhettem magam. Minden pillanatban uralkodtak felettem a játszók, semmi hátsó gondolat, csak óriási röhögés, vagy feszült csend. És persze az a kis szégyenérzet, hogy mi lusta, magyar színésznők csak iszunk meg sminkelünk, és akkor sem történik semmi, ha levetkezünk a színpadon. Szóval így ostoroztam magam, de azért arra nem számítottam, hogy ma este, ha kifacsarom minden tagomat, akkor se látok semmit abból a csodálatos színésznőből, aki tegnap megnevettetett és lenyűgözött.

Azért talán mindent mégse lehet a körülményekre fogni, ennek az előadásnak egészen más hangulata volt, mint a tegnapinak. Mintha kissé elharapódzott volna a realizmus és a líra, a kettő között pedig: repülés… Én jobban szeretem a sok humort, abszurdot és groteszket. Nem mintha itt nem lettek volna izgalmas pillanatok (a figurák hihetetlen gyors, pontos váltogatását már tegnap is megcsodálhattuk, ezért nem is bántam, hogy ma majd csak egy nőt kell néznem végig), de valahogy mégis kifulladtak a helyzetek. Ebben talán a túlzott verbalitás is szerepet játszott, és itt nem csak a számomra alig, vagy egyáltalán nem felismerhető szavakról van szó, hanem a történetmesélés realizmusáról. Az elvonatkoztatás nem volt elég merész, nem volt elég költői, képi. Az igazi személyességet csak sejteni lehetett, de érzékelni nem. Úgy éreztem, mintha nem találtuk volna meg a közös nyelvet ma este. A tegnapi szélsőségesen megfogalmazott, felszabadítóan felismerhető karakterek, ma mintha elmosódottabbak, és túlságosan befelé-fordulók lettek volna. Ez az árnyaltabb fogalmazás ma sajnos valami erőtlenséggel párosult, igaz a mai történetben csak egy pár ember szerepelt, az állatoknak és pokolfajzatoknak itt nem volt helyük, és az ő képüket mégsem formálhatjuk a magunkéra. Azért az emberábrázolás sem teljesen hálátlan feladat…

A két különböző társulat első előadásai érvényes színeket, nálunk nem annyira kitaposott utakat mutattak, most meg mintha zsákutcákba kerültünk volna. De hát ez is csak egy állomás, vagy megálló, és holnap valami egészen más következik!

Vonatkozó előadások:
Aki engem néz   07.26.22:00