Ha minden jól megy, az
ötödik napra beérik a fesztivál. A hűséges, igazi néző kótyagos, úgy érzi,
örvény rántotta magával, és örül neki. Az ötödik napra átélhetővé válik az
alaptétel: egy fesztivál (ez) több, mint a színpadaira kerülő előadások
összessége. A két előadás közti rövid idő, meg az a sok, ami az utolsó után, de
még a hajnali összezuhanás előtt adódik, az a lényeg: akkor sűrűsödhet össze és
kezdheti felforgató munkáját mindaz, amit az egyes produkciók pumpálnak a nézőbe.
Az igaz fesztiváljáró részeg. Részegségét azonban nem (megengedőbben: nem csak)
alkoholnak köszönheti, hanem a fentebb emlegetett felszabadító örvénynek.
Ez persze az előadásokat
is megváltoztatja: így, az ötödik nap táján már egyik sem olyan, mint
eredetileg, otthon volt. Gondolom, az a jó színház, amelyik átadja magát e
hatásnak, és színészei is kíváncsiak, miben különbözik majd mostani előadásuk,
mit tesz hozzá, mit vesz el az, hogy áll a bál, pörög és pörget a fesztivál. A
Piroska fesztiváldarab. A hangulat élteti, az előbb méltatott részegség, a
színházéhes kedv. Amíg ez veszi körül színészeit, addig él: ha virgonc alakok
töltik meg a nézőteret, a virgoncság átragad a színpadi hisztériára is.
1. megfigyelés: idén
nem volt még előadás, melyen ennyit nevetett volna a publikum. Most nevetett,
mert már nevetni akart, és azt is élvezte, amikor nem lehetett, mert a nagy
vidámság drámába fordult. Örült, hogy röhöghetett, és hálás volt, amikor abbahagyhatta.
A legvénebb színházi obsitosok sem értik, hogy miképpen durran be a közös
vidámság.
2. megfigyelés: a
Piroska vált a fesztivál gyerekelőadásává. Úgy látszik, szükség van ilyesmire
akkor is, ha Kukac Matyi épp nem ér rá: a szülők, mint akik összebeszéltek, ide
hozták el csemetéiket. ők meg élvezték, pedig az úttörőbecsszót és a Kun Béla
utcát nem is értették.
3. megfigyelés: a
színház jó dolog. Most például azért volt jó, mert - milyen furcsa - egy ilyen
előadásban, melyben be nem áll a szereplők szája, a legszebb részek a némák
voltak. A szeretet Pintér Béla szemében, ahogy az anyjához fordul, meg a kaján
gúny a Dióéban, ahogy néha Piroskát bámulja. A hisztéria természetrajzát
egyébként tudományos pontossággal méri fel az Utolsó Vonal: a család négy tagja
egytől-egyig hisztérikus (feltételezhetjük, távollévő, de emlegetett
családtagjaik sem normálisak), ám minden hiszti más. Van kikiabált és
elfojtott, néha feltörő és folyamatosan, büszkén viselt változata.
4. megfigyelés: mintha
ez az előadás így jött volna létre: minden színész azt csinálhatta, amit
szeretne. Mert jó régiesdit játszani, jó megmártózni az ocsmány csipketerítők,
a Szabó család, és úgy általában, a hetvenes évek édes-poros világában. Nőt is
jó játszani, bár nem könnyű. Legalábbis lehet a nem könnyebb végéről kezdeni. A
sok apró megfigyelés, a köszvényesen tartott, előremeredő mutatóujj, az
idegesen keresztbefont lábak, az ágyban fenék alá szorult, dühösen előrángatott
notesz, és ez a két jó nő (Tamási Zoltán és Dióssi Gábor) élő színházzá tette
az irreális bohózatot, az érzelmes drámát, no meg a száraz hiszterológiát.
Nincs szebb műfaj a
bohózatnál. A cirkusznál. A mi saját, kizárólag helyi viszonyok között működő,
importálhatatlanul víg, tízéves szappanoperánknál. Amikor valaki ebédel, de
nagyi véletlenül ráteríti a csipketerítőt, nagyapu köhög és ettől az első
sorban mindenki vizes lesz, és amikor valaki majd meghal, hogy szidolozhasson
végre. A lényeg az, hogy komolyan csinálják, a vicc is legyen komoly, és akik
játsszák, hagyják magukat, hogy ugyanaz sodorja őket is, mint a nézőt: mármint
a fesztivál.
Vonatkozó előadások:
Piroska 07.20.20:00
|