Bűntény a Dugonics téren? Először a nyugdíjasok vették észre, ők viszont nem lepődtek meg: így aztán hallgattak róla, vagy csak egymás közt sutyorogtak, míg a Dugonics tér padjain napoztak. Aztán, már késő délelőtt, akadt egy kisfiú, aki szégyenkezés nélkül odamutatott, és azt kiabálta: „jé!”, de ő kapott egy pofont az anyukájától, és attól kezdve nem érdekelte az egész. Végül persze mégis ügy lett belőle, lám csak, most már az újság is foglalkozik vele: tegnap éjjel eltűnt az egyetem elől a József Attila szobor. A rendőrség nem hiszi, hogy bűncselekmény történt volna, és különben is már nyomon vannak.
Először a zsinagóga környékén tűnt fel. Halász Péterre gyűlt éppen a közönség, ő nem vett jegyet, zavartan téblábolt a kerítés közelében. Talán észre sem vették volna, csupán kissé merev mozgása meg egyenletes bronzszíne miatt figyeltek fel rá páran. Nem törődtek vele, furakodtak, hogy helyet kapjanak az első sorba. Oleg Zsukovszkijt már megnézte. Az egyik oszlop mellett állt, egyszer nevetett, taps közben zavartan rágogatta a bajszát. Kifelé menet elgondolkodott, nekiment a világítópultnak és hangosan káromkodott. Szemmel láthatólag kezdte jól érezni magát.
A Besh’o’drom koncertre már egészen kivirult Attila. Addigra ihatott is, zakóját valahol nagyvirágos ingre cserélte. A büfében az achés lányt, Janát ölelgette, azután táncolni hívta, pedig nem is tud oroszul. Rossz németséggel azt magyarázta neki, hogy színdarabot készül írni. A nőket bámulta, tapsolt, ugrált. Nem sokkal később viszont, úgy látszik, elromlott a kedve, mert köszönés nélkül kisomfordált a teremből. Azóta senki sem látta. Azt sem tudjuk, hol töltötte az éjszakát. Annyi biztos, hogy talpazatára nem tért vissza, viszont telefonon félretétetett egy jegyet a fesztiválirodán ma estére az Artusra. „Jó lesz az állóhely is – mondta –, megszoktam, hogy sokat állok egyhelyben.”