Az a legszebb egy előadásban, ahogy elkezdődik. Amikor még nem tudni semmit, bármi megtörténhet, körvonalak válnak ki a homályból, üres színpadon állnak, mi várunk, ők várnak, és sejtjük, sőt reméljük, hogy ezek az alakok lassacskán kontúrt és formát kapnak, megszerzik helyüket a térben, és összeáll a kép. Meg széttörik. Várakozni, az a legjobb a színházban.
Az Andaxínház sötétre táguló pupillái csak magányt látnak. Végső, visszavonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen, ijesztően egyszerű magányt. Etűdök követik egymást, sötét választja el őket, a két sötét között rövid időre megjelenő fénykörökben magányos alakok állnak. Nincs köztük kapcsolat. Néha egyedül vannak, néha párosával, mozdulataik néha összehangolódnak, többnyire függetlenek egymástól, de mindez nem töri meg rettentő egyedüllétüket.
A nők: míg egyedül vannak, élnek. Vonzóak és kihívóak. Aztán férfi kerül a közelükbe, és megfagy a levegő. Sok fekete jégcsap ők, hidegek, üres héjak. Mindegyiküknek egyetlen jellemzője van: a magánya. Nem variációk, csupán egyetlen, alapvetőre csupaszított állapot megsokszorozódásai. Olyan magányosak, hogy saját magukhoz sincs közük, saját belsőjüket sem érik el. Ha lázadtak, éreztek valaha, rég feladták, mi nem a harcot látjuk, csak a tájképet, melyről az utolsó csata emléke is rég elkopott.
Talán nincs is belsejük. Csak körvonalaik vannak, belül üresek. Formásak: egyedül a megformálás élteti őket. Ettől olyan jól fényképezhető az előadás. Minden jelenet csak azért kezdődik, hogy végül kimerevedő képpé válhasson. Mintha fényképalbumban lapozgatnánk, ám egy gonosz varázslat mind ugyanazt láttatná az elénk kerülő fotókon. Fény. Sötét. Fény. Sötét. Fénykép, fénykép, fénykép, fénykép. Gyógyíthatatlanul ugyanazt mutatja mindegyik.
A fénykörből, a fényképből nincs kilépés, a szabályok egyszerűek, és már az előadás kezdetén nyilvánvalóak. Így múlik el minden. Nem élet ez. Nem halál. Hisz nincs idő se, és ha volt valaha, hát rég megállt. Egyetlen tény ural el mindent e végső sterilitásban, sajna ez lejátszott játszma, felesleges volt elkezdeni is.
Egy vékony vörös szál azért keresztülhúzódik az általános feketeségen: minden szereplőre jut belőle kicsi, minden nő kezébe is jut belőle kicsi, falják a paradicsomot, piros cipőjük megcsillan a fekete gumin, piros tincseik kivillognak fekete hajukból. Ettől látszik jobban a fekete. Ettől hiszik ők, hogy színes a kép.
És végül az utolsó fénysugár táncost mutat: mozdulat oldja a dermedtséget. Küzd vele, rövid szólója lázadás, táncával mindent visszavonna, amit addig láttunk. Azért harcol, hogy a fényben is legyen mit keresni, hogy a színpadon választ is találhassunk, vagy legalább újabb kérdésig juthassunk el a régitől. Táncol, hogy lépni lehessen, mozdulni végre, ki a feketeségből. És veszít.


Az előadás a Gin Tonic segítségével valósult meg.