A fesztivál előrehaladtával minden nap kaptunk valami frisset, olyasmit, ami nem volt még a héten. Az első szigorúan vett komoly esemény a Novogo Fronta Ólomköde volt, a Hattyú Dal a szent színházat célozta be, a Szkéné hozta ránk a parttalan nevetést, és most az Artustól szépségügyben kaptunk értesítést.
Ha azért megyünk színházba, hogy vagy megrendüljünk, vagy meglepjenek bennünket, akkor nem volt tévedés a szombat este. Van, aki szerint nem volt ebben semmi meglepő, Godáék nem adtak többet vagy újat ahhoz képest, amit tíz éve csinálnak, de hát most a miértektől eltekinthetünk, s annyit szögezzünk le, hogy a fesztivál legtisztább koreográfiájával szembesültünk tegnap este. Láttunk két szép embert és három gyönyörű emberlányt, amint pontos, kitartó fegyelemmel egyensúlyoznak bizonyos színpadi műfajok határmezsgyéin, elidőznek a mozgásszínházban, beugranak a Szkéné-féle népies paródiák házába, aztán éjfél előtt még becélozzák a képmutogatós történetmondás tartományát is.
Nem tudni, milyen lenne ez az élménybeszámoló, ha szerzőjének lett volna szerencséje az eredeti, monumentálisra formált, több mint három órás performance-folyamhoz, de lehetetlen nem gondolni a piros elefántra. Talán innen az érzés, hogy a váltások közül hiányzott az átmenet, de rögtön ott a válasz, hogy ugyan, mi szükség a tapintatos átkapcsolásokra, különben is, mi szeretjük mind az öt ízt, vagy legalábbis igyekszünk így élni.
Élményadóink betűtalpas kis létrácskákból (hidacskákból?) építenek hajszál-illékony tornyokat, lécekkel küzdenek és öltöztetnek-vetkőztetnek, pálcavárat emelnek, pálcasorral ágyaznak a pihenni vágyónak. Vakká tesznek, majd irányítanak egy férfit; félelemetes egyensúlyok, borotvaél. Szerethető tárgyakat mozgatnak a szereplők. Egy kis emberke mászik az egyik férfi nadrágszárán, galamb ül a pálcán, kis kutacska merít a lélekmélyből, mérlegre kerül az érintés finomsága. A játékokban tapasztalt egymásrautaltság, az egymásra figyelés szuperpontos átélése szépen rímel a Thealter Body Weather Laboratory kurzusának eszköztárára. Test és szellem közös megnyitásából és nyitva tartásából láttunk szép bemutatót.
Jó nézni Gold Bea és Nagy Andrea decens mozgását, aktuális mozdulatlanságaikban is sokszor kell elidőzni rajtuk a szemnek. Apropó szemek. A csapat erőssége a mimikai eszközök alkalmazása, a szemek játéka, a szemkontaktusok időzítése és kitartása. Mándy Ildikó markánsabb jelenléte sikeresen ellenpontozza partnernői könnyedségét. Pintér Béla prózai betétje, a magyar népmesezanza telitalálat. Felszabadultan lehet nevetni, arcjátéka messze afölött van, amit kőszínházi kollégái adnak elő szórakoztatás címszó alatt. A kivételek nem jutnak eszembe. Ugyancsak Bélánk jegyzi a képmutogatós záróképet, a trónterem fénnyel való megtöltésének történetét hihetetlenül pontosan csípi nyakon.
Ha nem jön el az Artus, az olyan lett volna, mint a desszert előtt felállni az asztaltól, és szegényebbek lettünk volna egy tanmesével, mely arról szól, hogy amikor szénával vagy homokkal félig megtöltjük a színházat, akkor is csak a fényt akarjuk oda bevarázsolni.