(Szeretem bámulni, ahogy épül egy színpad, Döbrei Dénes viszont csinálni szeretné inkább. Szombat éjjel a Zsinagógában bontják az Artus díszleteit, készülnek a Nyári Mozi vasárnap esti előadására. Nincs sok idő beszélgetni.)

Más ez az előadás attól, hogy itt, Szegeden készítettétek? Látszik rajta a város egyáltalán?
Ha nem itt csináltuk volna, el sem készül. Kellett hozzá a régi barátság a MASZK-kal. És még sok minden más. Ez az előadás azért készülhetett itt és így, ahogy készült, mert Christine Quoiraud segítségével nemzetközi társaság jött össze, mert Szentmihályteleken dolgozhattunk öt napig, mert barátok vettek körül – ezek az energiák egyesültek, és ezek hozták létre az előadást. Az, hogy tényleg létrejött-e, csak vasárnap este fog kiderülni.

Még nem biztos?
Kockázatos vállalkozás ilyen rövid idő alatt létrehozni egy előadást. A nulláról kezdtük, öt nappal ezelőtt csak a díszlet volt meg, és a fejemben félig, hogy mit akarok. Sokkal több nem is lehetett, négy francia társunkkal, a három zenésszel és az énekesnővel még sosem dolgoztam együtt. Csak fél éve ismerem őket. Láttam egy párizsi koncertjüket, eszembe jutott, hogy jó lenne velük dolgozni: akkor még nem is gondolkoztam azon, hogy miben és mikor. Megkérdeztem, mit szólnak hozzá, ők meg azt felelték: gyerünk.

És hogy lett ebből paradicsom?
Ezt Lálity Istvánnak köszönhetem, akivel a Nyári Mozit alapítottam. Most Dominikában van étterme. Sokat levelezünk ételekről, így került szóba a paradicsom legendája. De valójában a konyha a lényeg, talán jobb cím is lenne a Konyha. Az életünk – a színházi életünk – legfontosabb epizódjai konyhákban játszódtak. Beszélgetések, főzések, sőt, performance-okra is ott készültünk. Mindig a konyha körül forogtak a dolgok. A konyhában benne van az is, hogy az ember keveri az ízeket, megpróbálja az ételen keresztül a saját világát is megtalálni. Ahogy főzöl, olyan ember vagy. És az ember általában vitatkozik magával, nem dönti el végleg, hogy milyen ízeket keverjen össze. Mi ezeket az ízeket akarjuk megtalálni, magunkat akarjuk megtalálni. Ezért hangzik el az előadásban kedves Ernst Jandl versem, a My Owen's Song.

A társulat?
Kicsit könnyítettem a dolgon: a feleségemmel játszom. De a zenészek is mozognak, táncolnak, ugranak. Nekem a színház úgy jó, hogy a képzőművészet, a zene, a hang, a mozgás összefolyik. Majd meglátjuk, mennyire működik.

Mi lesz az előadás sorsa?
Nem tudni. Ez egy nemlétező színház. Se színházunk, se társulatunk. A Nyári Mozi körülbelül kilenc éve megszűnt. Azóta néha összejövünk a barátaimmal és csinálunk egy performance-ot. Öt évvel ezelőtt tettük ezt meg utoljára, akkor Danilo Kis szövegeit dolgozta át számunkra Balázs Attila, és Lajkó Félix zenélt hozzá. De az egészen más jellegű dolog volt. Nem tudom előre, hogy mi, akik egy hétig együtt dolgoztunk, hogyan fogjuk folytatni. Ez az előadás még kész sincs, ennyi idő alatt nem is lehet. Még nagyon sok apró dolog hiányzik ahhoz, hogy olyanná váljon, amilyennek elképzeltük. Ez egy alkalmi társulás, mindenkinek megvan a saját munkája, a zenészek koncertezni szeretnének, én tovább dolgozom Nagy Józseffel. Ha összejön, valahogyan majd csináljuk tovább. Majd meglátjuk. Még nagyon sok minden van, amit nem tudok.