„Bejön az utcaseprő, az előadás álmodója, rendezője és zeneszerzője, Szőke Szabolcs, összekotorja a törmeléket, szemetet, lekopasztott karácsonyfát, aztán a seprűjére szerelt húron muzsikálni kezd. A húr rezgését egy kopott lavór erősíti fel. Bejön a biciklista, ballonkabátos fapofa, Spilák Lajos. Néhány szót szól, aztán zenélni kezd a biciklijén. Vonóval énekelteti a küllőket, fuvolázik a kilyukasztgatott kerékpárvázon, ütőhangszerré változtatja a sárhányót és csomagtartót. Hihetetlen színházi élmények: lehet nevetni. Lehet izgulni. Bizony, az ember szíve hevesebben ver, amikor a nyomorék mozgásművésznő, illetve az őt játszó Deák Varga Rita elindul a lejtőn lefelé, egykerekű kerékpárján és két mankóján, hogy vajon leérkezik-e. A színészeknek nem kifejezéstelen sztárfejük van, hanem emberi arcuk, izgalmas és félelmetes, de olyan, amit nézni kell. A halkság hallható, a szünet nem buta csönd, hanem értelmes és feszültséggel teli zenei pillanat. Zene az egész előadás, és nem csak azért, mert valóban sokat muzsikálnak benne, hanem mert nem a szövegre épülő ritmusa, íve, szerkezete van. Jó ez a zene. Nem zajos, nem bőbeszédű, nem agresszív. A Keserű bolondok éppen olyan hosszú, amennyinek lennie kell, a megfelelő pillanatban kezdődik, a megfelelő pillanatban végződik.”
Fáy Miklós — Népszabadság