„Aisa: rítustanulmány, teliholdrítus, gravitáció elleni rítus, kelet-európai butoh költemény. Ilyen és ehhez hasonló neveket kapott a darab az elmúlt tizenkét év során, amit most második alkalommal újra bemutatunk a THEALTER fesztiválon. Bejártuk vele Európát és Magyarországot. Játszottunk már kőbányában (ahol ötven méteres árnyékokat lehetett kőfalra varázsolni), játszottuk aztán magánlakásokban meg utcán, köztereken, parkokban, vagy épp színházteremben, mint 1989-ben Leningrádban, vagy 2000 májusában Nancyban, játszottuk utcán a Loire partján többször is (ott a nézők fáklyafénynél keltek át a folyó gázlóján), játszottuk a kezdeti időkben az R. Klubban, és azután a törzshelyünkké váló Banánban, a Csillaghegyen. E kis felsorolásból is egyértelmű lehet: minden egyes előadásnak külön aurája, története van — és így ezernyi olyan rétegről kellene beszélni, amelyek szervesen kapcsolódnak a darab életéhez, azaz az elmúlt tizenkét év történetéhez. Az Aisa természetesen sokat változott a részletekben, ám egészében, hangütésében, irányában megmaradt olyannak, annak, amilyen volt: szigorú koreográfia és ezen belül maximális színészi szabadság, lírai butoh felfogás adta improvizációs lehetőségek, lélekmunka, lélekzene, testzene. (Az első húsz-huszonöt előadást például teljes csendben játszottuk, aztán bekerült a darabba Krulik Zoltán, őt pedig néhány év múlva Monori András követte.) Jelenleg Szőke Szabolcs zenéje segíti a játékot s a nézőt, hogy a maga helyét, asszociációit, utazását a darab álomszerű terében megtehesse. Mert az Aisa végül is erről szólt és szól, a belső útról, amit a színész-lélekvezetővel együtt teszünk meg a játék időbeli, kiszabott terében (és reméljük, azon túl is). Ekképpen a darab csak külső burok, a lényeget a nézőnek kell megteremtenie saját belső terében. Így az Aisa nemcsak színházi előadás, hanem közös és személyes álommunka, közös és személyes merülés egy olyan világba, amely szavakkal nem jellemezhető.” Csetneki Gábor