„Aisa: rítustanulmány, teliholdrítus, gravitáció elleni rítus,
kelet-európai butoh költemény. Ilyen és ehhez hasonló neveket kapott a
darab az elmúlt tizenkét év során, amit most második alkalommal újra
bemutatunk a THEALTER fesztiválon. Bejártuk vele Európát és
Magyarországot. Játszottunk már kőbányában (ahol ötven méteres
árnyékokat lehetett kőfalra varázsolni), játszottuk aztán
magánlakásokban meg utcán, köztereken, parkokban, vagy épp
színházteremben, mint 1989-ben Leningrádban, vagy 2000 májusában
Nancyban, játszottuk utcán a Loire partján többször is (ott a nézők
fáklyafénynél keltek át a folyó gázlóján), játszottuk a kezdeti időkben
az R. Klubban, és azután a törzshelyünkké váló Banánban, a
Csillaghegyen. E kis felsorolásból is egyértelmű lehet: minden egyes
előadásnak külön aurája, története van — és így ezernyi olyan rétegről
kellene beszélni, amelyek szervesen kapcsolódnak a darab életéhez, azaz
az elmúlt tizenkét év történetéhez. Az Aisa természetesen sokat
változott a részletekben, ám egészében, hangütésében, irányában
megmaradt olyannak, annak, amilyen volt: szigorú koreográfia és ezen
belül maximális színészi szabadság, lírai butoh felfogás adta
improvizációs lehetőségek, lélekmunka, lélekzene, testzene. (Az első
húsz-huszonöt előadást például teljes csendben játszottuk, aztán
bekerült a darabba Krulik Zoltán, őt pedig néhány év múlva Monori
András követte.) Jelenleg Szőke Szabolcs zenéje segíti a játékot s a
nézőt, hogy a maga helyét, asszociációit, utazását a darab álomszerű
terében megtehesse. Mert az Aisa végül is erről szólt és szól, a belső
útról, amit a színész-lélekvezetővel együtt teszünk meg a játék
időbeli, kiszabott terében (és reméljük, azon túl is). Ekképpen a darab
csak külső burok, a lényeget a nézőnek kell megteremtenie saját belső
terében. Így az Aisa nemcsak színházi előadás, hanem közös és személyes
álommunka, közös és személyes merülés egy olyan világba, amely
szavakkal nem jellemezhető.” Csetneki Gábor
|