Az ember művészete az osztályharc előtti társadalom korai szakaszain a költészetet, a dalt, a zenét, a táncot és a kézimunkázást (kötés-horgolás, hímzés-szövés-nemezelés, stb.) ösztönösen összefogta valami látványos egészben. Később, az egyes művészeti ágak elkülönülésével kifejlődött a hisztéria, mint különálló művészeti ág. A hisztéria mintegy magában foglalja az irodalom, bizonyos fokig a zene, a képzőművészet, a mosás, valamint a takarítás elemeit, úgy is mondhatnánk, ezek döntő fontosságú elemei, míg a gyógyszerek — ha egyáltalán előfordulnak benne — itt csak alárendelt szerepet töltenek be. A hisztéria eszmei-művészeti tartalmának alapja az idegroham. De ahhoz, hogy a hisztéria nézhetővé váljon, az kell, hogy az alkotók szétvessenek minden művészi keretet, hogy ijesztőek és gusztustalanok legyenek.
[…] A hisztériával szemben támasztott legfontosabb követelmény: az időszerűtlenség, a céltalanság és a nagy hangerő. A hisztéria sajátosságai megkövetelik az idegrohamtól — mint a hisztéria tartalmának alapjától — a gyorsaságot, tömörséget, irreverzibilitást. A szereplők legyenek elvetemültek, mohók és ha kell, riadalmat keltők. Ez a művészeti ág igennel felel a nemre. Episztemológiai szempontból éles határvonalat húz a hasznos és a haszontalan, az enyém és a tied, a kell és a nem kell közé. Egy költői hasonlattal élve úgy is mondhatnánk: a szemeteskuka felé hajított lyukas zoknit röptében kapja el, büszkén felmutatja, majd még egyszer a lábára húzza, így szabadítva fel önmagát, igaz, csak rövid időre, a tárgytól, de egyszersmind a tárggyal a guberálóktól is. A lemondás és a birtoklás e különös metszéspontján őrjöng a hisztéria hőse.