A THEALTER divergens programja az elmúlt napokban úgy alakult, hogy a szorgalmas néző két nap alatt négy égtáj felé is messzire elláthatott egy-egy előadás erejéig. Persze az erősen metaforikus keretet később még pontosítanom kell, de amióta megtudtam, hogy a fesztiválnak idén sokáig titkolt tematikája van (sajnos, nem vagyok felhatalmazva arra, hogy eláruljam, mi az, de a tévében már hallottam, hogy mondták), azóta lépten-nyomon, szinte a gyanakvásig logikát sejtek, még abban is, hogy a vendégújságírót mely előadásokra osztják be, „igazodj ki, Ervin”, és a háta mögött bizonyára jól mulatnak, hogy milyen viccesen kapkodja a fejét, amikor az egyik előadásról a másikra rohan, és mind tetszik neki, sőt nyomot is hagy benne. Tehát kedd este: kelet.

Zrak. Chisel-in. Bevésődés. Oguri. Quoiraud. A butoh névre hallgató, japán eredetű táncszínházi iskola (ha ugyan tánc, ha ugyan színház, ha ugyan iskola) a befelé játszás művészetére oktat. A távol-keleti világ olyan messze áll tőlünk, szegedi színházbarátoktól, hogy igazából nem is tudunk mit kezdeni a dolgok furcsaságával azon kívül, hogy furcsák. Pedig lehetne mit. Az a benyomásom, hogy a magamfajta néző a maga színház-mélytartalmi alultápláltságával arra van szoktatva, hogy x idő alatt y mennyiségű információt legyen képes befogadni. Tehát mi történik akkor, ha egy előadáson az y időmennyiségre eső x információkeretet a műsor átlépi? És nem is az alkotmányosan tolerálható 10-15 százalékos mértékben, hanem mondjuk trilliárdszoros vagy egyéb csillagászati szorzókkal terhelve? Empirikus eredményeim a következők: 46 db ásítás (egy főre számítva 1,45 db), 12 db nyújtózkodás, ill. izgelődés jellegű mozdulatsor (5,1 db/fő), 73 db összefüggő távolbanézési motívum (0,83). A tragikus statisztikák, melyek, aláhúzom, szigorú tudományos megállapításokon alapulnak, korántsem adnak okot aggodalomra. A társulat ezzel számol, ügyüket ezért nem is pakolják a színpadszegélyre, szomorú kutyaszemekkel a köz megoldását (reménytelenül) várva, ahogy azt már nem egyszer láttuk. „Nem Faust ügye a köz.” A kis csapat (mind a két fő) szemlátomást más fronton küzd: nem csupán a megoldást (vagy katarzist, vagy ahogy Európában az ilyesmit elnevezni szokták), hanem magát a problémát is magukba rejtik – a kifejtés olyan szubtilis, olyan önreflexív, olyan múlékony, olyan hiperérzékeny, olyan megijesztett, olyan tisztelettudó, olyan szerény, hogy esküszöm, a világ legszolidabb nézőjének órára nézése is harsány ripacskodásnak hatna mellette. Érdekes egyébként, hogy mindezek fényében milyen fontos szerepet játszik a közönség mint létforma a butoh-színház működésében. Christine például a játék kellős közepén felkap egy talán digitális, talán automata, de mindenképpen neojapán státuszszimbólumnak tekintett fényképezőgépet, és őrjítő meta-tarantellája lendületében a nép közé kattint egyet, kettőt, hármat, sokat. Akkor arra gondoltam, hogy vajon van-e film a gépben, vajon megnézik-e a képeket otthon, vagy ne adj’isten már itt, a koliszobában, vagy Palicson, ahol workshopot tartanak a hétvégén (THEALTER után futás oda, mindenki!), és hogy milyen gyűjteményük lehet ilyenekből, mit látnak rajtuk, milyen arcokat, milyen rezdüléseket fognak fel (mert észreveszik, ezek olyanok), és vajon tudják-e, hogy melyik színpadi mikromozdulatukhoz lehet ezeket az arcokat kötni, a világrengés melyik másodpillanatához, a születés vagy a halál, a teremtés vagy a pusztítás, a szeretet vagy a gyűlölet, a sok vagy a kevés, az itt vagy a máshol nanoszekundumához tartoznak ezek a sápadt, boldogtalan, értetlen, mélytalálatra nem szabott européer szemlövedékek, melyek mégis óhatatlanul alkalmasak a megértésre, az azonosulásra, pedig fogalmuk sincs róla, hogy amit látnak, az mennyire csak a felső hám, hogy amit hisznek róla, az mekkora fölélövés, és hogy pusztán annyit kéne elhinniük, hogy az ember egy, és nem is lehet másképpen, hogy a lehajtott fej lehajtott fejet jelent, a felhőnézés felhőnézés, még akkor is, ha – puszta udvariasságból – az előadó két percbe sűrítve mondja el a világmindenséget, hogy a csodára váró néző el ne aludjon saját megváltása közben. Én tudom, hogy lassú, érzéketlen, megtévesztett nyugati fiatal vagyok, ilyen módon szinte teljesen alkalmatlan a megváltásra, hiszen Kantból és Szent Tamásból és is átugrom az apróbetűs részeket, ahol pedig a titok rejlik, és nem nézem az Oguri vagy a Christine egész testét, mert azt úgyse bírom követni, hanem csak a lábujjukat, csak a lábujjuk hegyét, mert abban alig tízezer gigawattos a belső motor, azok a földre szakadások, görcsbe rándulások, felszabadulások, ujj-az-ujjal tánclépések még érthetők nekem, az a húsz lábujj elég mozi nekem egy hétre, gondoltam lelkesen. Szerda este aztán Berlinbe hívattak.
[…]