Töprengő és köszöntő sorok a tavalyi THEALTER Fesztivál alkalmából
Most, amikor a nagy hőkölések után a nagy rohanások népei lettünk határokon innen és határokon túl, amikor (emberek, városok, régiók, népek, országok) egymást lökdösve rohanunk az ígéret földjének tekintett Európa felé, méltóságunkat vesztve, rimánkodva és ordibálva: engem vegyetek be, én már érett vagyok...,
Akkor: akkor érdemes emlékezni és emlékeztetni a nagy gondolkodó, Immanuel Kant szavaira: a felvilágosodás kilábalás a magunk okozta kiskorúságból; akkor érdemes (egyénenként külön-külön, és együtt: városonként, népenként, országonként) töprengenünk, gondolkodnunk azon, hogy a globálissá váló világ szorításában miképpen juthatunk el önmagunkhoz és ezáltal másokhoz is.
A sok lehetséges és szükséges válaszból én most csak egyet említek:
Beszéljünk az anyánk nyelvén! Beszéljünk a szerb, a horvát, a bosnyák, az ukrán... a magyar anyánk nyelvén, hogy bemutathassuk egymásnak nemzeti-kulturális önmagunkat („identitásunkat”), s ezáltal a kölcsönös érdekek és értékek ütköztetésével, megmérettetésével, csiszolásával a törtető és egymást lökdöső versenyzőkből együttműködő polgárok, városok, régiók, nemzetek, országok legyünk.
A színház közösségi alkalom, a civil társadalom erősítője, az önmegismerés, a kollektív emlékezet megőrzésének legjobb, leghatékonyabb eszköze. Nem akarom lebecsülni az iparűző színházat, mert az is lehet kiváló, de a kísérleti, az alternatív, a szabad színház ennél messze többet nyújthat, mert erőteljesen közösségformáló, s ezáltal a lokális és az európai kulturális identitás leghatékonyabb szolgálója.
Beszéljünk az anyánk nyelvén. A multinacionális, multiplexes világban erős várunk a színház, mert egyik irányban sem egyoldalú. Nem ösztönöz sem a magunkba, a nemzetibe való bezárkózásra, sem a globálisban való feloldódásra.
A színpadról elhangzó szó és dallam emlékeztessen arra, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, kik lehetünk és hová tartunk.