Már tíz éve, hogy az Aisát játszottuk Szegeden (március 15-ére kaptuk a meghívást, nyolcvankilencben talán, s vonultunk át a városon a szokásos felszereléssel, a nyakba akasztott székkel, a faleveles papírzsákokkal. A kihalt Kárász utcán olyannyira feltűnt a jelenlétünk, hogy két kirakatot nézegető rendőr azon mód feladatának érezte, hogy igazoltasson bennünket. Kellékeink, s gondolom a fizimiskánk a gyanúhoz elégséges volt ugyan, ám többre nem. Lehet, hogy egyszerűen kíváncsik voltak. ) Aztán megfordultunk még Szegeden, később a szabad színházak találkozóján, s egyéb alkalmakkor is. Játszottuk a Kilencest, a Haikut, a Királynő üzenetét, a Koboldokat és más darabjainkat. Tíz év telt el nekünk és bennünk. Tíz évvel több van rajtunk, bennünk. (De kérdezzük meg magunkat, lettünk-e többek, mások, elértünk-e valahová vagy valamit?! Legalább az elhasználódás mértékében... valami olyasmit, amire már akkor is gondolhattunk, ha gondoltunk... ha gondoltunk még...)
Szeged a többi létrejövő fesztiválforma között mindenek előtt embereket jelentett, találkozási pontokat. Lehetett látni a Derevot, meg a másik fantasztikus orosz csapatot, akik a Tisza-parton mutatták be a maguk lovagi világát. Aztán Tanaka Mink és Lajkó Félix. És még sorolhatnám.
 (Simone Weil és Pilinszky arról beszél, hogy a szépség a labirintus. Keveseknek adatott meg – mondják –, elérkezni a labirintus középpontjába, kevesen jutottak el a szépség közepéig.)
Úton vagyunk mi is, azóta is. Az Aisát százhúsznál többször játszottuk keresztbe-kassul Európában s idehaza. Azt hiszem vállalható és jelentős, hogy az Aisa azért élhetett meg ilyen matuzsálemi kort, mert fénye révén örökifjú, s hogy ez a fény tíz év óta megjelenik előadásról előadásra.