című előadására, mely szintén irodalmi montázs-színház, a vajdasági Sziveri János verseiből összeállítva. A különös darabot Mezei Kinga rendezte, aki játszik is benne, sőt a díszletet is maga tervezte. Van valami eredendő feszültség ebben a társulatban, akármit csinálnak is. Világuk alapvetően sötét tónusú, mozdulataik erőteljesek, pontosak, fegyelmezettek, nyersek, őszinték, a világot konokul vádlók – nem csoda, hogy a Sziveri-darab szervesen illeszkedik az egyébként ugyancsak fiatalokból álló csapat ouvre-jába. Az egységes, sötét öltönyben előálló, névtelen szereplők apró, eklektikusan komponált, madárszerű fejmozdulatai a néző szemében úgyszólván gótikus aprószentekké változtatja őket. Esendők, kicsik, kíváncsiak, ijedősek. A porszemnyi jelzésekből mégis valódi dráma, sőt valódi, személyes drámák egész sora alakul ki, melyek egymásba szövődve, minden magyarázkodás nélkül úgy folynak előttünk, akár maga az élet. Szorcsik Kriszta és Magyar Attila megint kétszáz százalékon teljesít, Nagypál Gábort, Balázs Áront és a többi szereplőt nem is említve mert elképzelhetetlen, hogy egy ennyire intenzív előadás precíz, összehangolt csapatmunka nélkül készüljön el. A produkció nehezen körülírható, öntörvényű valóságába egy önálló, színpadi kamarazenekar vegyíti bele a maga hol egykedvűen lüktető, hol túlvilágian szétfolyó zenei mítoszát.