Egy lehetséges kor mutatványai, amikor megelevenednek a színpadon, mert ezt régi nyelven mondani kell, nem lehet másként, az eleve létezô még hasít magának egy darabot az eleve nem létezôbôl, tehát mesterségesen megteremti a szabadságát.
A korlátait.
E kettôt nem tekinti szembenálló, sem egymást kiegészítô princípiumoknak.
A nézô eleven koncentrációja kapcsolja a saját létezôt, az ô saját létezôjét, mások létezôjéhez, mások saját létezôjéhez, s ehhez elengedhetetlen módon társítanak egy nélkülük nem létezô tájat, a színpadot.
Amikor egy lehetséges kort mondunk, nem tehetünk mást, mint korunkat a lehetséges létezôk közé kalibráljuk, ezzel üzenve a fantáziának, hogy álljon meg a menet!
Minden lehetséges, ami e létezô koron belül eleve létezik.
És minden lehetséges, ami ezen a koron kívül eleve létezô.
Létezô volt.
Vagy létezô lesz.
Mondhatom én, hogy tizenkét évvel ezelôtt fiatal voltam, a hajam fekete volt, hogy a híd alatt ittam a pálinkát és hajnalban egyszer hatalmas, kettétört üvegszíveket láttam gurulni a rakparton.
Nem igaz, mert a szívek jégtömbök voltak, egy nyolc évvel azelôtti tavaszon, amikor még márciusban is a befagyott Tisza recsegésére ébredt a város, mintha ostrom volna, mintha visszatért volna a török.
Mintha el sem ment volna.
Nincs színpad, amely elbírná egy megszálló sereg és egy befagyott folyó súlyát.
Illetve nincs lehetséges kor, amikor mindez egy színpad dolga volna.
Azt igen, hogy hajnalban az üvegszívek énekeltek, mert rájuk pillantott egy lány, és a jég sorban megrepedt és minden zengeni kezdett, egy márciusi hajnalon.
Nem, tizenkét éve nem volt már-cius, nem akkor volt, hol volt már?
Akkor következik, amire emlékezem, és nem következik.
Amikor megelevenednek Ôk a színpadon, már senki nincsen ott.
Úgy kell tenni, úgy kell tennetek Nektek, hogy mégis az egyetlen lehetséges játékot játsszátok, azt, ami Nektek adatott, azt, amit egyedül Ti játszhattok el, mert nem fogja eljátszani senki helyettetek!

Feladat.
Egyszer volt.
Hol nem volt.
Amikor a szabadságra gondolunk, na, akkor nem gondolunk a szakadékokra.
Amikor valaki megáll egy színpadon, és nem megy tovább, akkor senki nem akarja a következô lépést.
Pedig ott van.
Ott vár a lábban.
A szakadék szélén.
Mozdulatlanul.
Ennyi van, mondja a színpad.
Ennyi van.
Mondjátok Ti.
Nincsen több!
Mert elég.