A nyolcvanas években, amikor a magyarok még sokkal nagyobbra értékelték a magyar zenét, mint napjainkban, számos olyan zenekar alakult és mûködött fôvárosi és vidéki klubokban, amelyek életérzést adtak. A szubkultúra ezen széllovasainak hanghordozóit kis számban jelentették meg az akkor még kis számban létezô magánkiadók, és a teltházas klubkoncertek után a sztárok leültek sörözni a kölykökkel és okosakat mondtak nekik jobb idôkrôl. Hogy miért volt divatja ennek a rendszerváltás elôtti és körüli években, erre az lehetne a válasz, hogy azért, mert a külföldi elôadók lemezeit nem lehetett megszerezni, de én rögtön rákontrázok, dehogynem , Szabadkán virágkorát érte a bevásárló turizmus, és a mogyorókrém, Ciciban mellé került egy farmer, meg néhány jó lemez. Emlékszel?
 Szóval, hogy maradjunk a vezérfonalnál, a válasz - és az igazság - egészen máshol kere-sendô, mondjuk, ott - és már hallom, hogy sokan felhördülnek - hogy a nyolcvanas években még tudtak a magyarok jó zenét csinálni. És értettük, mirôl énekelnek, amikor a polák-venger két jóbarátot zúgta a tömeg, és az akkori tizen-huszonéves nemzedék valóban úgy érezte, hogy cenzorok, besúgók és provokátorok között éli életét. A valóságot akkor pedig még csak a harmincas-negyvenes generáció sejtette.

 Az Edda Mûvek, az Elsô Emelet, a Neoton mellett létezett egy másik, az alternatív szárny, amely punkos, progresszív vonalat képveselve próbált polgárt pukkasztani, és mégis értékrendrôl beszélni többnyire középosztálybeli vagy a külvárosokból felfelé törô fiataloknak.
 Ez az alternatív szárny, vagyis a teljesség igénye nélkül: az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, az F.O. System, az I Love You, az Anyácska Aranyhangja a legvidámabb barakk utolsó éveinek és haláltusájának végtermékeként volt kicsi és magyar, de a miénk, megalkotott, brainstormingokon kitalált imidzs- és marketingfogások nélküli zenekar csak számunkra érthetô szöveggel és élethelyzettel. A számos formáció közül azonban kevés tudott versenyre kelni a rendszerváltás után Magyarországon is divatba jött nyálzenékkel, három-öt fôs énekelni nem, megjelenni sem tudó csinálmány-zenekarokkal, akikkel épeszû újság-író meg sem próbált interjút készíteni, az amfora-állapot (kívül mutatós, belül semmi) pedig egyre inkább elharapódzott a magyar zenepiacon. Feledhetô zenekarnevek és feledhetô slágerek jöttek-mentek az egyslágeres zenekarokkal, s a hôskorszakból csak néhány zenekar tudott megmaradni és maradandót alkotni, még annak árán is, hogy néha angolul kellett megszólalni – s nem csak a press meetingeken, hanem a dalokban is.
 Zeneszeretôknek – és itt nem feltétlenül zeneértôkrôl beszélek – nem kell elmesélni, hogy a gitár és a hegedû milyen nagy találmánya az emberiségnek. Ha egy jó énekhang társul hozzá, és megragadó a szöveg, akkor kész a sikerrecept. Aki látta és hallotta valaha a hegedûjét mély átéléssel és alázattal megszólaltató Kenderesi Gabit a színpadon, az tudja, mire gondolok. A Kampec Dolores 1984-ben alakult a Kontroll Csoport részbeni utódegyütteseként, s bár az elsô években rendszeresen klubzenéltek Budapesten, s 1987-ben a varsói Carrot Fesztiválon, majd az ezt követô években az Egyesült Államokban, Moszkvában és az európai kontinens több országában is megmutatkozhattak, de a nagy áttörésre egészen 1991-ig várni kellett.
 A londoni stúdióban készített Levitáció az alternatív sajtó által jegyzett, „az év legjobb lemeze“ díjat nyerte. Az bizonyos, hogy a régi és új rajongóknak egyaránt utána kellett nézni, hogy a rendkívül filo-zofikusra sikerült album címadó dala vajon mirôl is szól, a repülés azonban innen már biztosított volt a Kampec Doloresnek, s jó néhányan beleszerettek ezekbe a szárnyakba. A tû fokán címû album, amely 1993-ban jelent meg, kísérletinek nevezhetô, a 96-os Zúgó azonban még ennél is nagyobb újdonságot jelent: szokatlan vokálok, ismeretlen nyelvek, népzenei futamok kampecosítva.
 A Kampec Dolores, amely tehát fennállásának tizenkilencedik évfordulóját ünnepli – testvérek között is nagy idô –, zenei világával egyedülálló a magyar zene palettáján. S még mielôtt valaki rájuk sütné, hogy a világzene divatja miatt mixelnek egy kis kárpát-medencei muzsikát is punkos-progresszív zenéjükbe, hadd áruljam el, a nyolcvanas évek közepén még a Dead Can Dance sem ismerte a világzenét.