Révész Robi munkáit évek óta nézegetem. Nem vagyunk barátok, nem vagyunk kollegák, nem vagyok jobban mûértô, mint az olvasó. Pár hónappal ezelôtt egy kiállításon figyelmeztetett egy dilettáns, ám lelkes fotókészítô ámátôrt, hogy ha az üvegkeret mögé rakott képeket szembôl fotózza vakuval, a vaku meglátszik majd a képen is. Ez az ámátôr én voltam. De mégis vettem a bátorságot, hogy Barbárok címû kiállítása kapcsán elmondjam mindazt, amit errôl az egészrôl gondolok.

Aki valaha is fogott a kezében fényképezôgépet, és akár egy gondolattal is túllépett már a „nyaral a család“ címû leporellók készítésén, az tudja, hogy jó fotót készíteni nagyon nehéz. Az otthoni több ezres amatôr gyûjteménybôl aligha találni tucatnál többet, ami jó, eredeti, szellemes, egy pillanatban összesûrítve visszaad élethelyzetet, történeti kort, történetet. Hiszen egy pillanatba redukálni mindezt - maga a mûvészet.
A jó fotós maga is tudja, sok múlik a szerencsén és a türelmen, mert a pillanat jön - csak ki kell várni, és a pillanat el is illan - illik tehát megfelelôen gyorsnak, éles szemûnek és éleseszûnek lenni.

Ha meg valaki egy táncszínházi elôadást fotóz, tisztában kell legyen az emberi test anatómiájával, térrel és díszlettel, ritmussal és dinamikával. Mert ugyanaz a pillanat kétszer nem köszön vissza.
A Barbárok fotói épp úgy megviselik az embert, mint maga az elôadás. Rettenetes érzés szembesülni e kultúrvilágban a bennünk lakozó állattal, a nyüszítô, szûkölô, birtokát, nôjét, életét védô lénnyel, aki kifordul magából, arcát groteszk grimaszok torzítják el. Akár a nézôtéren ülsz, akár a fotókat nézed, elborzadsz. Ezek vagyunk mi, huszonegyedik századi ôsemberek.
Révész Robi ismeri ezeket a helyzeteket. Ismeri mindazt, ami a színpadon történhet, és meg is történik, hiszen színfalak között, kulisszák mögött dolgozik évek óta. Ô az, akitôl frászt kapsz, mert csendben settenkedik a nézôtéren, ô az, akire érdemes figyelni, hogy ellesd a legjobb szögeket, ahová majd te is odaállhatsz, ha nagy leszel.
És ha július 28-ig lusta lennél elsétálni a Bartók Béla Mûvelôdési Központba, hogy megkérd a kedves, szolgálatkész portás nénit, hogy egy nézésre kinyissa neked a termet, akkor nagyot veszítesz, barátom. Mert ez a kiállítás is csak egy pillanat, ami elillan, és ha nincs meg neked fejben, soha nem tudod már elôhívni gondolataid sötétkamrájában.