Keresés
 
  A program | A fesztiválról | Archívum | Sajtószoba | Linkek  
 

THEALTER / Exstasis - 2003. évfolyam - 1. szám / Egyszer volt rovat

 

Lapszámaink

NYEMCSOK ÉVA ESŐ - a múlt

nyomtatható verzió

– ha rendszeres fesztiváljáró lennél, olvashattál volna hasonlót pár évvel ezelôtt. tudatom veled, azóta csak néhány apró és nagy dolog változott. küldöm neked szeretettel, kedves ismeretlen barát, ezt a vallomást, s kívánom, csipegess össze jó néhány örömmorzsát a fesztivál alatt, ami kitart jövô ilyenkorig –

Jobb idôkben, amikor még hûvös volt a hajnal, és nem saját verítékében úszva ébredt a város, jobb idôkben, hajnalonta biciklire szállt az ember lánya, hogy beszerezze a reggeli betevôt, a mindennapi kenyeret, kiflit és a tejet, hogy Eszterke, ha tündérálmokból ébred, terített asztalhoz üljön, kezdve egy újabb napot, s elveszítve még egy napot gyermekéveibôl.
 Tekertem át a városon, hajnali friss illatok között, a sarkon már a pékségbôl kenyérillat áradt az utcára, összefut az ember szájában a nyál, ha ilyet érez, friss, meleg kenyérre gondol, mások cipóra, idôs asszonyok késsel keresztet rajzolnak a meleg kenyér testére és közben istenre gondolnak, áradt a jó illat, aztán a boltban a tejeshûtô hidege ébresztett az ábrándozásból, kérek húsz deka sonkát, paprikásost, vagy simát, kosárral a kezemben elábrándoztam újra, van még a világnak olyan szeglete, ahol komolyan gondolják a paprikásost, ahol ez nem vicc, hanem tényleg így van, hogy van még a világnak olyan szeglete, ahol élhetô az élet, még akkor is, ha sokan elmennek, egyszerûen csak felülnek a vonatra azon a szép pályaudvaron, jegyet váltanak már elôzô héten, hogy jó helyük legyen, ablak mellé kérem, és asztal is legyen, hogy kiteregessem az újságaimat, kik az árulók, kik a gyávák, azok, akik elmennek, s vissza se néznek a városra, ami felnevelte ôket, vagy azok a gyávák, akik sosem mennek el, mert visszafordulnak a jegypénztár ablaka elôtt, köszönöm, mégse, motyogják, és akik mégis elmennek, összecsomagolva házat, hazát, gyerekeket, kutyát és asszonyt, azok nem gondolnak velünk, az itt maradókkal, nem gondolnak arra, hogy mit adott nekik ez a város, választást paprikásos és sima sonka között, barátságokat, Tisza parton végigandalgott szerelmeket, intôt az iskolában, és ej, a csudába, mégis könnyesszemû diplomaosztót, és barátokat, jó lesz a paprikásos, de akkor harminc dekát kérek, köszönöm, viszont látásra, újra biciklire, teker az ember lánya visszafelé, biztos a hajnaltól van ez a részegség, hogy ennyire lehet szeretni ezt a várost, és aztán jön a célegyenes, szembe a forgalommal természetesen, a régi zsinagógánál már pihenhet a láb, innen elvisz a lendület hazáig, a zsini, a mi zsinink elôtt most is ugyanazok a sárga levelek, egészen aprók, jó lenne már valakinek felseperni, mit adott nekem ez a város, adott áttetszô, újra és újra feléledô barátságokat, a zsini hûvösében minden évben újra és újraszületô csodát, táncosok feszülését, ujjhegyük mozdulatait, óriási faesernyô alatt gyerekmeséket, ha visszagondolok, együtt nôtt fel ez a fesztivál a gyerekemmel, együtt viselték hôsiesen a gyermekbetegségeket, három év különbséggel jöttek ebbe a városba, és most itt vannak mindketten, újra lehet a régi hungiban jelen lenni, szétnézni, mormolni az orrunk alatt, hogy hiába, újra él a kass, lehet megint az utcán színházcsinálókba botlani, lehet éjfélkor kijönni a forróságba egy-egy elôadásról, ha nem gondolnám túl szentimentálisnak, talán meg is köszönném, de nem, hiszen akkor elárulnám nekik magam.

 Ma már máshol lakom, de még járok a zsini utcájában, büszke vagyok, hogy lengeti a szél az Alterra zászlaját, reggelit már nem csak eszterkének, hanem marcikának is készítek, egy ideje nem kerékpározom - tán a lustaság miatt -, de még mindig a paprikásost választom a boltban.
 És még mindig maradok tisztelettel, itt, érzelmes, hûséges szegedi, az utolsó lovagok egyike az egyik utolsó végvárban.

7.oldal

Vissza a tartalomjegyzékhez Az oldal tetejére
 

2024 THEALTER

Impresszum    Oldaltérkép    Adatvédelmi elveink   Bejelentkezés   Regisztráció