Tóték több mint két órán át látnak majd minket, s közben a közönség is visszanéz.
A Vajdaság megint odasózott, Szeged-Kanizsa, dísz lett.
Miközben megpróbált leszakadni az ég, ami kis híján sikerült is
neki, futottunk, ki merre látott, de aztán maradtunk. A barackokat nem
kellett megmosni, a szeder sem járt jobban, szép lábú lányok mesélték,
hallod, egyszer egy körtefáról szóltak utánam, de kedvesen, ahogy
kevesen szoktak szólni, de mi lesz a zenével.
Azt mondtam neki, várjon, várjon, hogy lecsendesedjen az ég, ami
le akart szakadni, hosszan hasadt, de nem sikerült. Várt egy kicsit,
még-egyszer megpróbálta, aztán hazaszaladt (a lány), és amikor
visszajött, már alig csöpögött (az ég).
Cseréld le az inged, vasaltasd ki, aztán menj be a nézôtérre, és
amikor már nem vagy nyirkos, akkor szólj, mondd azt, menj, menj.
Cserélj cipôt, kanyarodj és hozzál kaját. Legyen, lehet mondjuk cipó, ami száraz, de friss, amire vékony vajat kensz.
Volt olyan, hogy három széplányt láttunk vendégül, volt olyan,
hogy egy magas fiút, akinek nagyon rossz hangja volt, meg olyan is,
hogy a rendezô álmában adott parancsot: futás a rendezôi balra.
Eszünkben sem volt, nem futottunk, hogy futottunk volna, se
jelmez, se semmi, hát még se kéne csak úgy, gatya nélkül ugrani a
világba. Aztán egy másik rendezô, a csendesebb azt mondta, fussatok,
fussatok, mert a futás nem csak fölfrissít, hanem meg is javít, aztán
nézd meg magad.
Megnéztem magam, megnéztem magunkat, aztán nem mentem haza, mert
szóltak, hogy mindjárt szól majd a zene. Pogácsát ettünk, meg ittunk
egy piros bort, és megvizsgáltuk zsebeinket, kulcsok, aprópénzek és
rajzszögek kerültek elô.
Ha ez így megy tovább, akkor leszakadhatnak a felhôk, hiába
minden, kiszárad ez a folyó. Jól néznénk ki, rítus-színház a kiszáradt
mederben, átjáró ház, bontsátok le a hidat, Tóték konzervet bontanak,
trójai nôket álmodunk a víztelen mederbe. A kékszakállú herceg meg nem
érti, minek itt híd, minek itt vár.
Az úszóházak nem billegnek, a Laposon olcsóbb lesz a szendvics
meg a pálinka, és akkor feljön a Nap, majd megint felhô, aztán csend.
Megint beszélnem kell egy, pontosabban két rendezôrôl: az egyik
egész éjszaka táncolt, és azt mondta, nem akar más színházakat
értékelni, mert ô már sokat látott, értékelhetetlen véleménye van; a
másik meg lefeküdt, ott a Laposon, és átaludta azt az éjszakát, melynek
szinte még vége sem lett.
Ébredéskor megkérdezte, táncolunk? Szabad?
Mondtuk neki, igen, eddig is ezt tettük, de mi lesz a várossal?
Majd meglátjuk, mondta, és ránézett a kopasz rendezôre, hol a
víz, hol a part, ilyeneket mondott. Szeretett volna betakarózni egy kis
homokkal, de nem sikerült neki.
|