A József körút valamely nyirkos udvarú bérházának kis lakásában, annak is egyik szegletében Compay Segundóra, a Buena Vista Social Club ütemeire ébredni szívderítô. Ma rájöttem, hogy ugyanilyen jó érzés ez a Pinceszínház nyirkos boltívei alatt a kis nézôtéren, annak is egyik szegletében. Szívderítô. És mégis, nem lehetett nem odafigyelni az Andaxínház produkciójára. Valami furcsa, nyugodt, mégis nyomasztó csend honolt a teremben, amikor megszólalt egy férfi.
Fehér ing, fekete nadrág, komor, fürkész tekintet: kezdôdik az elôadás. „Én kérem ujjlenyomat vagyok” – szólal meg (a férfi), akinek fekete szeme szemembe hasít. Csak hallgatom, hallgatom a szavakat, amik ömlenek belôle megállás nélkül és feltartóztathatatlanul, néha elmosolyodom, milyen keserédes ez a világ, ez a férfi fehér ingben, fekete nadrágban.

Telnek-múlnak a percek, nahát, nahát: megérkezik a zenekar, s hirtelen változik a hangulat. Kerekedik a szemem, amint a muzsika – vagy mi is ez az idomtalan hangáradat – mely betölti a termet, közben a férfi még mindig mondja a magáét, és milyen igaza van, ha nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek. Tessék, a nagy valóság! Tom Waits és Nick Cave rajongók, ébresztô, Geltz Péter áll elôttetek fehér ingben, fekete nadrágban.

És egyszerûen nem hagyhatom ki a zenekar leg-leg – keresem a jelzôt, de nem találok jót –, szóval a dobost. Magával ragadó volt, vagy mi. Nem tudtam levenni róla a szemem, egyszer csak azt vettem észre, hogy tátott szájjal figyelem, ahogyan zenét csinál. Minden porcikájában ritmus volt, az egész ember egy nagy szinkópa, vagy inkább egy nagy triola, utána egy harmincketted. Csak úgy hömpölygött a zene- meg szófolyam, már mindenki a végét járta, az ember a színpadon és a nézôtéren is azt várta, mikor érkezünk már meg? Hova, hova? Hát valahova!

És ekkor jött a Buena Vista, Geltz Péter és a zenekar tolmácsolásában, az én nagy boldogságomra, hogy megérkezzek József Attilához a színpad jobb sarkába egy kis asztalhoz egy üveg bor mellé. A zenekar kivonult, a tér üres, egy hangos szó sem hangzik: halálos nyugalom telepszik ránk. Ilyen csendesen utazunk József Attilával. A férfi – fehér ing, fekete nadrág – kellemes, megnyugtató hangján. „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Nem is tudtam volna ma éjjel másképp meghallgatni ezeket a verseket. Csak így, ebben a légkörben, ezekkel a fényekkel, ezzel a férfival. Így, csendesen. Az is igaz, hogy nem lehet csak úgy, büntetlenül, megtisztultan, könnyedén kiúszni innen. Az utolsó szavak, az utolsó korty a borból, elsötétül a szín, „a többi néma csend”. Ám ekkor egy éles zaj: a poharat a földhöz vágták, szilánkjai a földön.

Nem, nem, gyerekek. Nincs itt nyugalom, ez csak színház.