A Kampec Dolores koncert a feszt nyitónapján, a JATE Klubban, nem sokkal éjfél után, és: a közönség villámtermészetrajza
Aki belépett a terembe nem sokkal éjfél után Kenderesi Gabi hívó hangjára, az konstatálhatta: a Kampec Dolores régi, kedves, szolid ismerôsként jelent meg a színpadon. Gyertek közelebb, ha szeretnétek!- invitált bennünket, aztán megkezdôdött a várva várt, oly régóta áhított KONCERT.

Kenderesi Gabi a nyitó dalban, a Levitációban 1 csalt egy kicsit a dallammal - a 12 évvel ezelôtti magas hangok már nemigen mennek - s idônként sebestyén mártai 2 csengést véltem felfedezni, sôt, néha mintha magát S. M-et hallottam volna a színpadon. Ezzel együtt tetszhetett volna a koncert nagyon, de én konzervatív vagyok, és a Nyilas jegyében születtem, tudható, hogy a változásokat nehezen viselem, s legutóbbi koncertélményem (mely datálódik évtizeddel ezelôttre, enyje-bejnye!) alapján a Kampec egy ütôs, robbanékony, karakteres zenekar - volt. Szóval nem azt kaptam, amit vártam.

Persze, az elvárások csapdába ejtenek ám

ezzel együtt - s engedve Rampai fôújságcsináló enyhe presszúrájának - mondhatom azt, hogy igen, tetszett a koncert, mert egy letisztult, beérett zenekar koncertjének lehettünk boldog szem- és fültanúi.
Hajnali kettô tájékán nehéz az az öröm, hogy az ablakból, ahol ezen az éjszakán ülök, a régi hungit (más néven Kasst) látom, s a Kampec koncertje kapcsán ismét eltûnôdöm azon, ami a JATE Klub levegôtlen, fülledt nagytermében is eszembe jutott, koncertlátogató ismeretlen ismerôseimet figyelve. Ez pedig nem más, mint a koncertlátogatók természetrajza.
Vannak olyanok, a csukott szemmel, magányosan táncolók, akik ott állnak minden alkalommal az elsô sorban, az elsô nóta felénél már ellazulnak, arcukra földöntúli boldogság ül ki, irigylésre méltóan magukból (a zenén kívül) mindent és mindenkit kizárva élvezik és érzik a zenét. Ők azok, akik nem szégyellnek torkuk szakadtából énekelni, még akkor sem, ha nem tudják a szöveget.

Aztán vannak az elvegyülni vágyók, kik nem szeretnek kitûnni a tömegbôl, odaállnak a többiek közé, csoportosulást mímelve, védelmet nyújtva és kapva, a refrént tudják, de a többit nem, idônként elvétik a ritmust, de visszamosolyognak, ha az énekes tekintete az övékbe kapcsolódik.

És vannak az unottak, azok, akik inkább hátul állnak, tudják a szöveget, ismerik az összes gitárfutamot, a szaxofon belépôit, tudják, mikor és mennyi időre lép be a hegedű, de rezzenéstelen arccal - máskor mûmosollyal - nézik a színpadot, ügyelve arra, hogy lábuk meg ne ránduljon a zenére, hogy fejükkel ne bólogassanak, s nagy erőfeszítéseket tesznek azért - és ez nagy önuralomra vall -, hogy ne álljanak az elvegyülni vágyók közé, sôôôôôt, arról aztán szó sem lehet, hogy mindenkit félrelökve, ordítva rohanjanak táncolni és énekelni az elsô sorba.
Pedig a szívük mélyén, én tudom, erre vágynak.
A Kampec Dolores koncertjén mindannyian ott voltak.
A csukott szemmel, magányosan táncolók, az elvegyülni vágyók, és az unottak. Az elsô nagyon élvezte, a második azt mondta: szo-szo, a harmadik nem mond véleményt.
Mit gondolsz, melyik vagy te, és melyik vagyok én?