Bob segített a színészeknek, egy pillanatra fölemelte a kezét és intett, hogy üljenek le, hogy nyugodtan üljenek le, mert az következik, és azért emelte föl a kezét egy intésnyi idôre, mert a dobok éppen befejezték, és Bob dobolt, de ha nem is ért volna véget a zene, akkor is rebbenhetett volna a kézfeje, hiszen van annyi kiállás a dobolásban, ami elég egy mozdulathoz, elég a segítséghez, ezt már az elsô este megtanultam, ô is dobos volt, befeküdt például a dobok közé, amikor Péter egy csöndesebb helyhez ért a szövegben, a dob is éppen hallgatott, de nem mondta senki, hogy feküdjön oda, hogy hajtsa le a fejét a dobok közé, hiszen elég lett volna a fejét lehajtani, de Pétera dobok mögött lehajtotta az egész felsôtestét, mondhatott is valamit a doboknak, hogy édes kicsikéim, most aztán úgy szóljatok, hogy segítsetek a másik Péternek, mert a színpadon elkél a segítség, az élet másként van, a segítség néha éveket késik vagy nem szólalnak meg a dobok egyáltalán, mert az intés megáll a levegôben, egy nyitott tenyér a levegôben, esetleg egyáltalán nem szólalnak meg a dobok, mert akinek a kezében van a dob, az nem emeli föl többet a fejét, ott marad a dobok között, földig hajolva, talán a suttogását hallani még, hogy ô is dob most már, hogy hagyjuk ezt a nyavalyás különbséget, ami a feszülô bôr és a test között van, vegyük még egyszer, vegyük csak azt, hogy nincsen két különbözô test, ahogy az életben sincsen csak ott, nincs mód visszatérni, nincs mód várni, hogy befejezze valaki a mondatot, a zenét, abbahagyja végre, és csönd legyen, csönd, az úristenit, hogy aztán, amikor kell, éppen akkor fölnevessen a dobos, ahogy csak a fölszabadítók tudnak nevetni, akik idegen földön járnak, idegen embereket nyúznak, idegen bôrökkel takaróznak, csak ôk nevetnek így, ahogy Péter nevetett, Bob pedig integet, integet a nôknek, hogy nyugodtan üljenek le, ôk már megtették a dolgukat, megszülték a jövendô halottakat, nincs semmi baj, jó szolgálatot tettek, amikor katonákat küldtek a megszállók ellen, királyokat melengettek a keblükön, akik nem remegnek meg, akik elôtt minden ajtó nyitva áll, és akik hétszer élnek, hogy hétszer haljanak, hogy erejük teljében még egyszer végig mutogathassák a birodalmukat a megszállóknak és a fölszabadítóknak, akkor nevetnek így, ahogy a dobosok nevetnek abban a másodpercben, mielôtt a botok fölemelkednének, hogy a bôrre sújtsanak, hogy megszólalni segítsenek vagy csak leülni, állni segítsenek egy picit, állni az esôben, ami a bôrünkön dobol, ôk mosolyognak és ôk nevetnek, akik kifogtak már a nyúzókéseken, akik a gyilkosok vitorláiból kifogták már rég a szelet, akik tudják, hogy vethetnek bármit, nem marad el az aratás, tudják, hogy a sikolyok is szépek, hogy szép az arcra feszülô piros bôr, amibôl a szemekbe fut a fény, hogy szépek a dolgok, vitán felül, akkor is, ha a dob néma marad, és a nôk állnak tovább, állnak Trójában menthetetlenül, megnyúzva mind, eleven húsukat odakínálva a dögevôknek, segítségül, az éhség ellenében.