Talán meg tudták volna mutatni magukat, ha az eső nem kezd el esni, ha mindazt az atmoszférát meg tudták volna teremteni, amibe ezt az előadást eredetileg tervezték. A fenséges fehér leplek, a rezzenéstelen, tekintélyt parancsoló arcok, és a tökéletes barokk muzsika által sem tudott minket a Még 1 Mozdulatszínház a Rítus állapotába ringatni.

Kakas-nyalóka és mozdulatszínház? A bazárban vásárolgató tömegbôl egyszer csak elôtûnt a síron túli zenére öt fehérbe burkolózott alak, s amikor a színpadhoz értek, felcsendült a Zene. Az a zene, amely maga a tökéletesség, minden hang a helyén, ott kezdôdik és ott ér véget, ahol kell, maga a tiszta harmónia. Ez áradt táncukból, minden mozdulatukból. A végsô tökéletességre való törekvés azonban néhol statikusságba fulladt. Egyszerû lépések: egyik elôreszalad, másik követi, kifordul. Semmi esemény, semmi nincs, ami felrázná ôket ebbôl a nyugalomból, mégis azt érezzük, valami várat magára. De hogy mi, az ebbôl az elôadásból már nem derült ki. Nagyon nehéz bármirôl úgy írni, hogy lehet, hogy pont a lényeget mosta el az esô. Lehet, hogy a klasszikus muzsikát ismét a modern zene váltotta fel, és a szabályos körbe-körbesétálgatást az extázis követi. Mert ez egyelôre egyáltalán nem hasonlított semmiféle rítusra, a testek elemi ereje helyett csupán a könnyû leplek libbenése tûnt a legdinamikusabbnak. Szép volt ez. Csak az a valami hiányzott. De miért lenne rá egyáltalán szükség? Talán a mai világban megszoktuk a bonyodalmas dolgokat, s egy, a maga egyszerûségében is teljes táncelôadástól is a nyugalom megtörését várjuk. Ahelyett, hogy engednénk, hogy ez a táncosokból áradó nyugalom bennünk is szétáradjon.

De hol van akkor ebben a rítus?

Talán a villámokban, a mennydörgésben és az esôben.