Van egy nô.
Kíváncsi, ellenállhatatlan és ôrjítô. Az ember nem tehet mást, csak szeretheti. Nôbôl van, szeretni kell.

Van egy férfi.
Kiismerhetetlen, ellenállhatatlan és kegyetlen. Az ember nem tehet mást, csak szeretheti. Férfiból van, szeretni kell.

Akkor meg mi a baj? Ki turkál kiben és miért? Vagy csak tesszük azt, amit egymással tehetünk? Mármint egy férfi és egy nô.

A Pinceszínházban Kékszakállú és Judit ismét találkozott egymással. Nincs ebben semmi különleges, hisz ez bármelyikünkkel, bármikor megeshet. És pontosan ez a lényeg: minden férfiban megbújik egy Kékszakállú, és mindig jön majd egy Judit, aki nagyon meg akarja menteni ôt. Hogy mitôl, azt persze egyikük sem tudja, csak sejtik, hogy valamit ki kell nyitni egymásban.

A Híd Színház elôadása azért tetszett, mert pontosan e közös sorsunkra világít rá. A részletek nem fontosak, nem a történés a lényeg, hanem az, hogy miként történnek meg a dolgok. A színpadon semmi díszlet, a csupasz padlón két alak fonja egymásba ujjait újra meg újra, majd gyûlölettel birkóznak a padlón, megállnak a színpad szélén egymással szemben, és azt kérdezik: ki ez az idegen. Néznek egymásra mereven. Közelednek, közelednek, és ekkor újra kezdôdik a tánc. Sosincs vége. Balázs Béla szövege meg-megszakítja e táncot: Szeress, sose kérdezz! Minden egyes ajtó kinyitásakor ugyanazokat a mozdulatokat látjuk: ölelés, taszítás, összefonódás. Judit ott áll a színpad elején, szemeit a nézôtér sötétjébe fúrja, rettenetes fájdalommal és gyönyörrel az arcán, amint lépésrôl-lépésre, ajtóról-ajtóra megfosztja a férfit önmagától, s ezzel egyszerre megnyitja a férfit önmagába. Hiszi, hogy valamire rájött, hogy végre felfedett valami titkot, de még nem meri kimondani, hogy mi is az. Judit a hetedik ajtónál, a megölt aszszonyok szobája elôtt jön rá a legnagyobb titokra: immár ô sem más, mint álomasszony, egy emlék. Az út végére ért, de pontosan attól fosztotta meg magát, amiért küzdött.

A nô arra hivatott, hogy kinyissa a férfi legrejtekét, a férfi arra, hogy megóvja a nôt gyarlóságaitól: Szeress, sose kérdezz! De élet ez így? Egymást szüntelenül keresve, megfejtve és lecsupaszítva többé nem lehetnénk Juditok és Kékszakállúk. Mindenki vágyik arra, hogy valaki megkeresse benne a zárt ajtókat, pedig nélkülük nem létezünk.

 Nincs egy nô.
 Nincs egy férfi.