Van néhány dolog, ami nagyon szép lehet. Nincs sok ilyen, érdemes néha összeszámolni ôket, ellenôrizni, hogy szépek-e még.

A foci például szép. Az a szép benne, hogy ha jól csinálják, akkor a csapat többet tud, mint amennyi a játékosok tudásának az összege. Van a sok gyakorlás, technika, hideg profizmus, de mindezt a többiek keltik életre: a csapattársak megihletnek, az ellenfelek felpörgetnek. Az egyik hosszan szöktet, és ott találja el a labdát, ahol még sosem, a másik, mint a csík, felfut a tizenhatosig, egy testcsellel ráfordul, bead, és ott jön épp a harmadik – nemrég igazolt ide, de a frizuráját már utánozzák –, aki csak bólint. És ehhez kellett a sok edzés, de kellett egy kis szél is hátulról, egy fûcsomó, amin megpattant a labda, meg kellett a partjelzô, aki tegnap este két doboz kefírt evett, most csikar a hasa, és néha máshova figyel.

De ez csak egy metafora. Mert a színház is szép. Hiszen a véletlenre van bízva, hiszen tudás kell hozzá és technika és tapasztalat és persze sok zsenialitás. De az a legszebb benne, hogy egyedül nem megy, és már most szólok, ez alól az egyszemélyes estek vagy szólótáncok sem kivételek. Aztán a részek összeadódnak, és az ellenôrzésnél kiderül, hogy a végeredmény több, mint a külön darabkák összege.

És nincs is sok más, ami szép.
Innen már csupán egy-két lépés van hátra, hogy eljussunk kedves célunkhoz, saját magunkhoz. De nem azért, mert mi is szépek vagyunk. Hanem azért, mert ez a mi szegedi összejövetelünk sem más, mint egyetlen nagy elôadás. Seregszemle? Dehogy. Gyülekezô? Piha. Összejövetel? Na, ez eddig a legroszszabb. Csak egy tragikomédia, szerelmi szállal, felvonásközi balettbetéttel, esetleg boldog vagy szörnyû véggel. Egyetlen produkció.

A jó fesztivál a végére beérik. Több lesz, mint az egyes elôadásai voltak, mert a tudásokhoz, az összjátékhoz, a végiggondolt megoldásokhoz hozzáadódik az, ami a pillanat mûve. A véletlennek sok formája van, és mind a színházat szolgálja. Persze, csak a jót. A rossznak betesz, de mintha direkt csinálná. A véletlen alapanyaga, épp, mint a színházé, az ember. Ôk nagy mûve eszközei.

Szeretek itt lenni. Ilyenkor ugyanis az az illúzióm, hogy részévé válok ennek a vonzó matematikai anomáliának. Belekeveredem itt egy összeadásba, és végül nem stimmel az eredmény.

Most sorolhatnék elôadásokat, persze. Az Enzo Cozziét a gólyalábon, az éjszakai Woyzecket a zsinagógában, meg azt a két bájos német (vagy svájci?) bábost. Meg Antont a szôkôkútban. Sorolhatnék fröccsöket is, sôt, sorolhatnék nôket is, legfeljebb majd hazudnék kicsit. Úgysem ez a lényeg. Mondom, a lényeg abban van, hogy látszik-e néha, hogy mindez szép. Jobb ezt már most észrevenni, mert ki tudja, késôbb mi lesz: váratlan megöregedhetünk, vagy megváltozhat a véleményünk – addig nézzünk szembe magunkkal, amíg érdemes.

A kezem olyan, mint egy hôsszerelmesé. A szemöldököm, mint egy primadonnáé, az orrom egy táncoskomikusé, a hangom pedig egy sokat próbált, sokat tájoló és sokat dohányzó versmondóé. De focista vagyok, zöld klott feszül a combomon, és komolyan érzem, hogy ha egyszer nekiiramodom, hát feljutok az NBI-be.