Pedig olyan szívesen írtam volna arról, hogy tegnap a legjobb elmaradt alternatív színházi előadást láttam! Este 11 után pár perccel elment az áram, teljes sötétség borult a Zsinagóga udvarára. A negyedórás csúszásokat már megszoktuk, így mindenki elhelyezkedett a padokon, kaptunk kis mécseseket is, és vártuk az éjféli performanszt. Magával ragadott az egyszerű díszlet- és fényterv. És a társaság? Mintha ott sem lett volna. Azért úgy húsz perc múlva már kezdett unalmassá válni ez az alternativitás. És akkor szóltak, folytatás a Zsinagógában.

A színpadon színek és hangok tömkelege, egy nagy ünnep az egész. Emberek rohangálnak fel-alá, grimaszolnak és nevetnek, a legény elkapja a lyányt egy kalotaszegi fordulóra, leülnek az asztalhoz, és így tovább, és így tovább. Míg világ a világ. A szereplők fáradhatatlanok, és egyszerre annyi minden történik a színpadon, hogy hirtelen nem is tudom, hova kapjam a fejem. Rimánkodom, hogy csak egy kicsit lassuljanak le, csak egy kis időt hagyjanak arra, hogy követni tudjam az eseményeket, de ők nem hagyják. Aki egyszer már belekóstolt a mulatásba, annak tartania kell az iramot.

De miféle ünnep az, ahol a tányérokban nincs étel, a poharakban nincs ital? Ahol minden nő egyszerre lány, feleség és szerető, és a férfiak hol ölelnek, hol vernek, hol élők, hol halottak?

Az elfeledettek ünnepe ez. Van asztal vörös terítővel, van porcelán kristálypoharakkal, és van jókedv, meg búbánat, mert az ugye szokott lenni. Csak az érzések hiányoznak. Felborul az ok-okozat. Miért is ölelünk most, miért sírunk? Olyan az egész, mintha valami évszázados lemaradást szeretnének behozni, mert a szívük meghúzódott valahol az idő tengelyén, és már elfelejtett működni. Gyorsan-gyorsan! Érezzük a halál keserűségét, a felhőtlen boldogságot, a gyötrő féltékenységet, a megismerés gyönyörűségét!

Vártam, hogy mikor jön el a ráébredés pillanata, hogy ez így nem élet. Merthogy eljön, azt tudtam. A nagy tombolásban egyszer csak mindenki megleli a helyét egy kép erejéig, amit az utókornak adnak hagyatékul. Néznek ránk nagy, buta szemekkel. Nem értik, ennek most miért lett vége, mint ahogy azt sem, miért kezdődött el.

Félek belegondolni abba, hogy ez a kép bármelyikünk albumában benne lehetne, így ezt a gondolatot el is hessegetem. Szívesebben őrzöm meg azoknak az embereknek az emlékét, akik mosolyt csaltak az arcomra. Amely – valljuk meg – néha azért odafagyott.