Mikor kamuékat legutóbb láttam, még Gáspár nevû, iparmûvész-grafikus barátom basszusozott köztük jókedvében, és valamilyen MC is ott (mono)lógott velük, ráadásul mindez a Zöld Pardonban történt. Akkor annyi jött le, hogy dzsesszhajlamú örömzenészekrôl van szó, de most végre kimutatták a foguk fehérjét. A kamuk valójában örömhajlamú dzsesszmuzsikusok. Az emlegetett ZP-beli fellépés óta szemlátomást/fülhallomást sok Chick Coreát hallgattak, és a JATE közönségét is elsôsorban ilyen irányú csodákkal kívánták elhalmozni. A csoda másik fele, hogy a közönség minderre vevô volt, bár az mondjuk igaz, hogy az idôben és zenei evolúcióban viszszafelé haladó mûsorterv a legendás Santa Fe utántól végképp átadta magát a rongylábúak követelésének. Az utolsó fél (egész? másfél?) órában szerintem még a legjobb megfigyelô sem tudta volna kivenni, hogy pontosan mi is történik a pódiumon és környékén. Ívelt fénycsíkok és monoteisztikus pontrendszerek próbáltak konszolidálódni a véreres szemekben, sôt bizonyos értelemben sikerrel, de a tomboló közönségzsüri – elsôsorban a gyapotkolibrikkel (lásd keretes írásunkat) – nem hagyta magát, egyre feljebb és feljebb tapsolta a kulcsot formálisan már a második szám után beadó zenészeket. Az alap dob, basszus, orgona volt, a változat munkatársai pedig szaxi, trombita és ének. Volt szerencsém az énekesnôvel az utolsó elôtti ráadás alatt összefutni, és képzeljétek, adott egy slukkot az amerikai cigarettából, ami nála volt. Ezek után a tényleg utolsó szám rendkívül hatott rám, valamint a szôke kultúrcicákra, akik szintén széttáncolták magukat, és hajnali ötkor most itt roskadoznak velem együtt a szerkesztôségi gép elôtt, nem úgy, mint Deutsch kollega (lásd másik keretes írásunkat), aki már éjfélre kényelmesen letudta napi írásadagját, majd szégyenszemre fogadkozni kezdett, hogy holnap este táncpárbajjal dönti el a világ sorsát. Kamuzik, de hát isten neki. Kéne kamu mindennap.