Bevallom, a cím alapján valami olasz komédia alapú fergetegre számítottam, mikor a délutáni hőségben a Dugó téren az „Szeged, ősi város” fémfelirat mellé települtem. De már az előzene (Claude Challe vagy valamelyik barátja) ráébresztett, hogy itt valami egészen más fog történni. Valóban: a gumiszínpadon három táncos lépett elő, és hihetetlen kígyómozgásba kezdtek, hol zenére, hol anélkül. Ismeretes, hogy magyar táncszínházban ritkán akad dramaturg, így a cselekményt túlkapás lenne ehelyt felgöngyölítenem. Annyi viszont biztos, hogy végtelen sebességgel, energiával és művészi intenzitással futott át rajtunk a darab, amely egyébként valóban molto vivace, azaz nagyon élénk volt. Először zakóban, keménykalapban, sétapálcát pörgetve, majd anélkül, hajadonfőtt, magukat pörgetve – varázslatos könnyedséggel – táncolt a három színész. Higgyétek el, nincs annál szebb, ha sok gondolkodó, mégis alapvetően fizikai lény egy helyen összegyűlik, és tátott szájjal figyeli, ahogy három ugyanilyen lény szép tiszta mozdulatok egész sorát mutatja be. Nem azért mondom, mintha jövőre már a Marsról szeretnénk fesztiválszponzorokat idecsalogatni (részletes beszámolónk az utolsó oldalon), de az ilyesmi tényleg univerzális gyönyörűség. Ha mégis erre kerülne sor, máris megjósolhatom, hogy a pályázat logóján Gaia, a földistennő fog szerepelni: a Civil Negyed táncosai feltűnően sokat (és feltűnően igazul) érintkeztek a síkkal, mintegy léterőt szíva belőle. Emlékszem a fekete ruhás, hidrogénhajú táncoslány jelenetére: három végtaggal a Földhöz kapcsolódott, az egy maradék lába viszont az ég felé kémlelt. Következésképpen elkezdtek érdekelni az arányok: vártam a pillanatot, mikor a kémlelés jut többségre. És bizony volt ilyen pillanat, elszakadás a gravitációtól, súlytalansági állapot; és hogy ezt nem pusztán képzeltem, arra bizonyíték a mellettem ücsörgő bakfis spontán megjegyzése, melyet talán csak én hallottam meg: „nagyon ügyes”.